Fejtő Ferenc: Szép szóval (Ars scribendi, 1992)
JÓZSEF ATTILA, AZ ÚTMUTATÓ - József Attila költészete
pusztító elemekkel, míg komolyra, csintalan dallamból komor gyászénekké nem fordult a szó, és szigorú angyalok rá nem koppantottak fehéredő körmeire. Ebben a négysoros strófában látom összefoglalva életének és költészetének értelmét. Az „átkozott költő” romantikus pátoszához, a baudelaire-i költő dacosan rafinált hivatástudatához -„Soyez béni, mon Dieu, qui donnez la souffrance Comme un divin reméde ä nos impuretés Et comme la meilleure et la plus pure essence Qui prépare les forts aux saintes voluptés!...”' - mi köze van ennek a pásztori együgyűségű gyermeki dallamnak? Köze van hozzá tragikus voltában, kétszeresen tragikus voltában! Mert Baudelaire vagy Ady életérzése egyértelműen volt tragikus és pesszimista. A költő átkozott próféta, aki önnönmagát égeti el, tragikus hős, aki a pátosz koturnusában járkál és ágál, komor fenséggel, sátáni gőggel, a bukott s elítélt angyalok dacával... Az effajta élet igenli az önmaga bomlását-romlását, segít magát taposni, mint szőlőt a kádban, s hiába énekli néha, hogy „én vagyok az űr”- menthetetlenül érzi és tudja, hogy a vers az úr, a költői halhatatlan szépség, s az emberi test és idegzet a „cifra szolga”... Az élet pesszimumát kell vállalnia a vers optimumáért. Pokolra kell menni... de nem dudával, hanem wagneri nagyzenekarral. Pusztulni kell, de hangosan s tüneményesen. Sími, de Jeremiás módjára, s még hallgatni is nyomatékkal. „Elhatároztam, hogy átkozott leszek...” József Attila költészete - most egyben látva az egészet - azért tűnik kétszeresen tragikusnak, mert benne a gyanútlanság bukott * * „Légy áldott Istenem, ki a fájdalmat adtad, mint piszkosságaink legjobb orvosszerét, legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat, szent kéjre edzeni erősek erejét!” Charles Baudelaire versei Európa, 1973,13. o. Babits Mihály fordítása-A szerk 133