Fejtő Ferenc: Szép szóval (Ars scribendi, 1992)

JÓZSEF ATTILA, AZ ÚTMUTATÓ - Medvetánc

MEDVETÁNC József Attila válogatott verseinek gyűjteményét Medvetánc cím alatt jelentette meg. Ez a gyűjteményes kötet még azoknak is meglepetést jelentett, akik külön-külön jól ismerték és szerették műveit: együtt teljesebb képet mutattak írójuk tehetségéről s a gyermeki derű és férfias elkomolyodás ama különös keverékéről, amely József költői egyéniségének magva. E sorok írója sokáig töprengett azon, mi okozza a legtöbb József-\ersnek, például a Tiszta szívvel címűnek, irodalmunk egyik legszebb versének oly furcsa, mélybe vájó, felejthetetlen hatását. Pattogó magyar hetesek táncolják belénk a legnagyobb bánatot, ami emberé lehet: az árvaság és magány szomorúságát, így a Nemzett József Áron ban is játszi, könnyed trocheusokban mondja el a költő árvaságát. Akár mindkét versben ott állhatna a strófák végén: Ihajja-haj! Talán a „sírva vigadás” magyar moz­zanata hökkent meg, a szavak súlyos értelmének és a könnyed ritmusnak modern ellentéte, rafinált diszharmóniája? Az a ma­gatartás, amely „duhajkodik széles-magas kedvében”, s közben „majd megszakad belé a szív keblében” (Arany), vagy Szabó Lőrinc verseinek cinikus szétzengésével rokon? Nem, mert József attitűdje e versekben sem színpadias, sem cinikus, hanem egysze­rűen meleg. Egy gyermekkori emlékem magyarázta meg József „varázsát”. Volt egy játszótársam, munkásgyerek, a nevét talán sose tudtam, olyanféle, mint Márai Vallomásainak bandavezére. Ez egyszer büszkén mosolyogva újságolta nekem: „Meghalt teg­nap a papám, és most már papám sincs, mamám sincs.” Én nem döbbenhettem meg túlságosan, mert azt feleltem: „Nekem is meghalt tavaly a nagypapám.” Aztán tovább játszottunk. Ez az emlék, a kisfiú mosolygó, öntudatlan, büszke arca, a halál árnyé­kával kicsi homlokán, egyre jobban fáj, és azzal, ugyanazzal a 125

Next