Fejtő Ferenc: Szép szóval (Ars scribendi, 1992)

JÓZSEF ATTILA, AZ ÚTMUTATÓ - Medvetánc

fájdalmas szépséggel s az élet mélységeihez való azzal a közelség­gel fáj és él, mini József versei. A gyermeki hivalkodás a fájdalom­mal, primitív mosoly a ritmusban, szemben a veszteség döbbentő képzetével, ártatlan, mit sem sejtő, játszani akaró prole­­tárgyerek-Chaplin, aki könnyedén és félszegen reagál arra, ami­ről sikoltani lehetne - ez József Attila. Ha a Tiszta szívvel című versét összehasonlítjuk Ady Szeretném, ha szeretnének című versével, melyet az egyedüliség hasonló pa­naszával kezdett - „Sem utódja, sem boldog őse, / sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek. / Nem vagyok senkinek”, azonnal szembetűnik a döntő különbség: József magasajnálása nem olyan erős, tragikus sorsát sem fogalmazza meg tragikusnak, elátkozottnak, egyszerű, rafináltan az, közvetlen, s minden szín­padiasság nélkül való. A szappanfőző munkás és mosónő fiához nem is illene a sujtásos, álheroikus kosztüm. Líránkat megszaba­dította a tragikumtól és a spleentől: kinyitotta az ablakot, be­eresztette a napsugarat, idillt, játékot - ugyanakkor a munkás­szolidaritás érzését tendenciózus sallangok nélkül, tisztán és em­berien fejezi ki szocialista verseiben. Szocializmus, 1935/2. 126

Next