Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz (Osiris monográfiák, 2009)
Az első évek (1909-1927)
Az első évek (1909-1927) 40 Berryman, aki miután költészetében megalkotta azt a nagy integritásit személyiséget, aki lenni szeretett volna, öngyilkos lett: az életrajzi személy és a művekben megalkotott énkép tragikusan eltávolodott egymástól. Radnóti esete azonban nem ilyen szélsőséges. Szemben József Attilával vagy a második világháború utáni amerikai vallomásos iskola költőivel, Berrymannel, Robert Lowellel, Sylvia Plathszal, Anne Sextonnal, Radnótinál gyerekkori traumája soha nem vált költészetének fókuszpontjává. Az évek során sikerrel feldolgozta, túljutott rajta. 1934-től a költészetet mint formaalkotó erőfeszítést határozta meg. Szenvedélyesen érdekelte a versírás, hatalmas ambícióval akart költő lenni, de költészetét nem tévesztette össze életrajzi életével. De lírájának vallomásos alaprétegét akkor is megőrizte, amikor traumáját feldolgozta. Láthatólag hitt a pontos megnevezés mégoly korlátozott, esetleg erősen késleltetett terápikus hatásában. A „mint tanú szólni” (OVV 231) feladatát ezért kiterjesztette olyan területekre is, amelyek vészterhes voltát rajta kívül csak kevesen érezték meg. Az erőszak, pusztítás minden formája hallatlanul érzékenyen érintette. Látta, hová vezet a két háború közötti Magyarországon az az élet minden szintjét átható verbális és fizikai agresszió, amelynek származása miatt potenciális, végül valóságos áldozata lett. Radnóti érett költészetének áldozattudata abból a tragikus érzésből sarjadt, hogy születése áldozatot követelt. Az áldozattudat nem azt jelenti, hogy áldozatot kívánt hozni, ahogyan ezt számos Radnótival foglalkozó írás sugallja vagy állítja, különösen az utolsó munkaszolgálata előtti eseményeket értelmezve. Vas István A boldog költő című, keltezetlen, valószínűleg a negyvenes évek végén írt tanulmányában „rezignált maga-megadásról” ír, „mellyel legutolsó behívásakor barátait meglepte” (Vas 2009, 704), hitelt adott azoknak a túlélőktől származó híradásoknak, hogy „mint mulasztotta el sorban a szökési alkalmakat” (Vas 2009, 704), és végül azt írja, „a dicsőségért életét adta”, „tudat alatt és tudat fölött választotta sorsát” (Vas 2009, 108). Azután című önéletrajzi regényében ennél árnyaltabb képet rajzol, de úgy írja le azt a jelenetet, amikor a hamis papírokat, melyeket Aczél György ajánlott, Radnóti visszautasította, mintha nem akart volna megmenekülni (Vas 1990 II, 145—147). Hasonló vélemények — amelyeket éppen utolsó versei cáfolnak — elsősorban Radnóti egykori barátaitól, hozzá közel állóktól hangzottak el, lélektanilag érthető okokból. Még azok is, akik segíteni akartak rajta, de kellő segítséget nem tudtak nyújtani, hárítani igyekeztek rossz érzéseiket. Másfelől Radnóti halála - akárcsak sok ezer sorstársáé mártírium volt. O azonban abban különbözött sorstársaitól, hogy szinte az utolsó pillanatig éber tudattal alkotott, tanúként szólt, és halálát költészetté