Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz (Osiris monográfiák, 2009)
Kiteljesedés (1934-1940)
termését. Közvetlenül e cikk alatt híradás jelent meg a Vajda János Társa- 475 ság sorozatáról, a kétnyelvű világköltészeti Flora Mundi sorozatról (benne a készülő Apollinaire-kötetről). A sorozat címét Radnóti adta, olyan messzire nyúló hatással, hogy Vas István és Lator László, az Európa Könyvkiadó két szerkesztője az 1972-ben induló Lyra Mundi sorozatcímével Radnóti leleményére emlékezett. Ugyancsak közös és terjedelmes kritikában méltatta a két kötetet Kahána Mózes (Köves Miklós álnéven) a kolozsvári Korunk 1940. július—augusztusi számában. A kritika az Ikrek havával nem foglalkozik érdemben, Radnóti költői magatartását elemzi nem világos vonalvezetéssel. Számon kéri rajta a kimondás bátorságát, „nem akar tudni, nem akar hallani, nem akar beszélni" (Kahána 1940, 703), mondja, majd korai verseit - talán emlékeire támaszkodva - mentesíti ez alól a vád alól, azonban a kötetben közölt korai versekben sem találja „a föld társadalmi valóságáét (Kahána 1940, 704). Negatív előfeltevéssel megközelített érett verseinek hatása alól azonban mégsem tudja kivonni magát, igaz, a költőt „tűnődő idegenének nevezi (uo.). Végül mintegy szándéka ellenére azzal zárja dolgozatát, hogy „nem a megbújt ember monológját halljuk, de azt az izzó párbeszédet a költő és világa, a kor és költője között, amely minden igazi költészetben örök idők óta benne zúgott” (Kahána 1940, 705). Észleli, hogy Radnóti költői magatartása más, mint a régebbi nagy költőké, Adyt, Kosztolányit, József Attilát említi, de amikor ennek a másfajta magatartásnak a poétikáját próbálja leírni, Radnóti letisztult verskezelésével kapcsolatban értetlenül „tört-ütemű sorokéról, „nyersen-új formákéról beszél (uo.). Végül azzal zárja az írást, hogy Radnóti „nem az a költő, aki útmutatóan felemel és előrelök, [...] de velünk együtt gyötrődő, küszködő testvérünk” (uo.). Ez a kritika tévedései miatt érdekes: a szerző megérezte Radnóti verseinek újdonságát, érett poétikájának eredetiségét, de ideológiai és esztétikai korlátái miatt nem tudott mit kezdeni vele. A pécsi Sorsunk meglehetős késéssel, 1942. január—februári számában közölte Harcos Ottó személyeskedő kritikáját. „Radnótiban akarva-akaratlan megmutatkozik az emberséghez, fajához, a társadalomhoz való viszonya. Érzi, hogy eltiporja a rá-nem-hederítés. Kicsit gunyorosan szól a szerencsés költőkről, de azért neki is tíz könyve van már. [... ] Borzong a háborútól, himnuszt ír a békéről, s mikor nem fajtáját félti, akkor saját-halál gondolata lepi meg minduntalan. [...] Harpagon félti így aranyait a tolvajtól, ahogy ő félti éveit a haláltól.” (Harcos 1942, 76) Világos, hogy a recenzens milyen értelemben használja a „faj”, „fajta” szavakat, de nem világos, mely versekre alapozza véleményét, hogy Radnóti a zsidóságot félti verseiben. Nem nevezi Ikrek hava; Válogatott versek..