Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz (Osiris monográfiák, 2009)
Élet és költészet (1940-1944)
Élet és költészet (1940-1944) 496 most meg kívülről mondják a verseit, „ringyó tömeg”-nek nevezi (IHN 128). József Attila költészetének utóélete kapcsán a mű és halál viszonyáról valóságos kis esszét írt naplójába. A versekkel, mondja, történt valami, „átfordultak a halhatatlanságba. Külön akusztikát kaptak a halállal.” (Uo.) Pár évvel később az Ala recherche... -ben ezt hexameterben így fogalmazta meg: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. De a naplóban ki is bontja ezt a gondolatot: „Talán egy éve, másfél éve munkásoknak tartottam előadást Róla egy emlékesten, s valami ilyesmit mondtam: a mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni és nőni kezd... És Önöknek és nekünk, kortárs-költőknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist, mikor egy folyton épülő mű teljesen készen átfordul az időtlen öröklétbe, s ehhez az kellett, hogy egy csodálatos kedvességű fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközői közül és összetört tagokkal és régen összetört lélekkel eltemessenek Balatonszárszón. - Furcsa érzés és rettentő tanulság. S hányán tanúk erre itt tudatosan? - nézek körül. Elönt a keserűség. Még tapsoltok? Emlékszem, a végén ezt mondtam: A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre szaporodó politikai csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk.” (IHN 128) Amit az előadásban elmondott, majd a naplóban leírt, egy évvel később, 1941-ben szinte szó szerint, csekély stiláris változtatással került át a József Attila hátrahagyott verseihez készített kísérő tanulmányába (OPÍ 375-376). Fontos, többször megforgatott gondolatok ezek József Attiláról, de általában az életmű kompozíciójáról, mű és halál viszonyáról. Vallomás is, amely látszólag élet és mű különvalóságát állítja, amikor azt mondja, hogy a művet testével takarja a költő, és az a test sírbahulltával válik láthatóvá, akkor kezdi meg önálló életét. De ehhez a metamorfózishoz egy élet és egy halál kell. Ebből a szempontból tehát élet és mű elválaszthatatlan, a mű vallomás arról az életről, amelyből keletkezett. A mű mögött ott az élet, amely eltakarja, és e takarásból a halál teszi láthatóvá. A mű az életáldozattal válik teljessé. Ez a rettentő tanulság. A rettentő tanulsággal Vörösmarty Mihályra utal, a költőhalál, a mű utóélete, az alkotás értelme a Gondolatok a könyvtárban kérdéséhez vezeti: „Miért e lom?” Radnóti önmagától is kérdezi, saját munkájának értelmét is vizsgálja. Költői indulásakor nem szerette különösebben