Földes Andor: Emlékeim (1995)
Emberré lenni
1948 tavaszán feleségem és én, és még vagy háromszáz nő és férfi egy nagy New York-i teremben gyülekeztünk (Southern District Court of New York Citynek hívták az épületet), ahol egy amerikai bíró egy pult mögött állva, az Egyesült Államok zászlója alatt, beszédet intézett hozzánk: „Kedves Polgártársaim” mondta, így lettem amerikai állampolgár. Ismeretlen, hontalan európaiból (a magyar állampolgárságot katonai szolgálatom nem teljesítésével elvesztettem) amerikai állampolgár lettem. Mindazzal a sok előnnyel, és kötelezettséggel, amit ez a státus jelentett. Most egyszerre a kis óbudai futballrajongó, egy - abban az időben - százharmincöt milliós embertömeghez tartozott. Amikor ismét koncertezni kezdtem Európában, akkor tört ki éppen a hidegháború. Ebben a légkörben többé nem az volt a kérdés, hogy európai vagy amerikai vagyok-e, sem az, hogy Magyarországon születtem - hanem az, hogy egyértelműen tudtam és éreztem, hogy a nyugati világhoz tartozom, a nyugati világnak vagyok egy aprónyi kis hozzátartozója. Az ötvenes években, amikor a mi nagy világtúráink elkezdődtek (Ázsia, Japán, Dél-Amerika és Dél-Afrika, Ausztrália), és nekünk, illetve a repülőgépünknek minden alkalommal nagy ívben ki kellett kerülnie a Szovjetuniót, egy furcsa gondolatom támadt. Váratlan gondolat volt, és nem hagyott nyugodni. Vajon ha tényleg végleg kiéleződne a helyzet, és egy világkatasztrófa elkerülhetetlenné válna, meg tudnám-e magam értetni egy szovjet emberrel? Politikailag biztosan nem - a szakadék már túlságosan nagy lett közöttünk. Sem politikailag, sem nyelvünkben nem tudnánk egymást megérteni. Mégis úgy éreztem, hogy lenne valami remény, valami halvány remény. T alán kialakulhatott volna egy beszélgetés köztem és egy szovjet lakos között egy bizonyos meghatározott körben - Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Puskin, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij- Korszakov és talán még Ilja Repin és a többi orosz festőművész körül. És ki tudja, hogy vajon egy ilyen beszélgetés kibővítése 226