Gáspár Zoltán: Közjogi villongások. Publicisztikai írások (Ars scribendi, 1990)
I. "Kié József Attila?"
„...íme, hát meglelte hazáját” József Attila íme hát meglelte hazáját. Meglelte - utolsó versét idézve - „hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet”. Négy és fél esztendeje, hogy a balatonszárszói temetőben barátai, írói körének társai és folyóiratának munkatársai körülálltuk a frissen hantolt sírt. E négy és fél esztendő a halhatatlanság biztos próbája volt. Ez idő múltán a Kerepesi temető díszsírhelye felett immár egy friss hagyomány nevében szólunk. Hagyomány, mert kötelez: kötelez, nem a társadalom sokféle írott és íratlan rendje, de a benne hivő lelkek hite, önérzete és méltósága által. És hagyomány, mert erőt ad, mert ösztönöz, mert megszólaltatja bensőnkben a szózatot, amely a kötelesség munkálására buzdít. A hagyományt, amelynek munkálására elhivattunk, szemünk előtt láttuk keletkezni, s mégis, mintha időtlen messzeségből szólnának hozzánk egy nagy élet morális parancsai. Minden igazi hagyomány friss, mert természete a folytonos megújulás, az élettel való állandó kölcsönhatás. Tegnap és ma váltakozásából, hagyomány és jelenvalóság dialektikájából születik a diadalmas igazság, amely elbírja az idők változását, a szerencse forgandóságát, és a biztos holnap felé mutat. A sírhant fölé, amely alá most végleges nyugovóra helyezzük azt, ami József Attilából múlandó, emléket emel majd hívei kegyelete. 15