Gáspár Zoltán: Közjogi villongások. Publicisztikai írások (Ars scribendi, 1990)
I. "Kié József Attila?"
rázsainak mérnöke csak addig mehetett, ameddig elment; de mint ember, egy költőileg helytelen javítással még föléje is kerekedhetett a költőnek. A teljes értékű valóságot kereste, s mint ugyancsak Ignotus Pál barátunk írja róla: „nem fogadott el pótszert, kulisszát, egy kötőszó erejéig sem. Leltározott, elemzett, álmodott, de nem retusált. Lehetett földrengésjelző, lakmuszpapír és varázsvessző, de nem lehetett klubjelvény, pántlika és gipszciráda.” Költészetében a „legköltőibb” jelenségeket habozás nélkül mérte a „legprózaibb” dolgokkal. Legnagyobb női élményéről ezeket a gyönyörű sorokat írta: „Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek kik daccal s tehetetlenül remegnek, mert kínjukból jövőnk nem született meg, munka, szabadság, kenyér s jószavak. Úgy kellesz nekem Flóra, mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak; mint gyermekeknek játék, oltalom, munkásoknak emberi öntudat.” Nem akarok rejtett hatásokkal dolgozni, s amikor ennek a versnek a varázsát fordítom önök felé, szeretnék úgy tenni, mint a bűvész, aki mindjárt meg is magyarázza közönségének mutatványa műhelytitkait... Ezzel tartozom nemcsak a közönség színvonalának s a magunk írói magatartásának egyaránt. Hadd valljam meg nyílt színen, a közönség szeme láttára dolgozó díszletmesterként, hogy ez a vers az, amely hivatva van az önök figyelmében, „eszméletében” megteremteni az észrevehetetlen átmenetet József Attila költészetének és egész személyiségének tendenciái és írói csoportunk gyakorlati követelései között. A Szép Szó írói, igényeik és törekvéseik szerint, a városias magyar hagyománynak az utódai és korszerű folytatói. Mi nem érjük be azzal, hogy a parasztban egyszerűen csak valami titokzatos őserőt tiszteljünk. Nem tartozunk azok közé, kik szívesebben emelik a parasztot félisteni rangra, mint emberire. Jellemző 22