Gáspár Zoltán: Közjogi villongások. Publicisztikai írások (Ars scribendi, 1990)
I. "Kié József Attila?"
jellegű, semhogy minden további nélkül forradalmi elemnek volnának tekinthetők. • S az elvi tájékozódás hiányát ezen a téren is értelmezőén egészíthetjük ki élettények vizsgálatával. Egy róla szóló megemlékezés írója (folyóiratának emlékszámában) még azt az önmaga felé fordulást is, amely végül az elmebetegség útvesztőjébe vezetett, e hiányos tájékozódás és a valóság összeütközéséből vezeti le. „Mi idézte elő ezt az irányváltozást?” - kérdezi a tanulmány írója. Felelet: „Mint gyermekkorában a testét-lelkét sanyargató nyomorral, ismét összeütközésbe került a valósággal: ezúttal a nyomorult politikával. Úgy látta egy időben, hogy saját osztálya cserbenhagyta. Nyilvánvalóan tévedett, amikor egy párt vezetőségét azonosította egy osztállyal... megingott, mintha tarkón ütötték volna, amikor úgy látta, hogy azok, akikhez szívével, értelmével húzott, akik között meglelte a sokáig keresett közösséget, épp azok nevében igazságtalanság éri: e kettős tévedést soha nem heverte ki.” Nincs hatáskörünk rá, hogy ítéletet mondjunk ebben a perben, s nem is volna célja, hogy egy tiszteletre méltó mozgalom belső ellentéteibe kívülről beavatkozzunk. Ami itt bennünket érdekel, az a kiegészítő és értelmező élettény, hogy József Attila, jóllehet személyes hajlandóságaival, nyíltan kifejezett szándékaival egyaránt vállalta a proletársorsot, amelyet a származása jelölt ki számára, mégsem illeszkedhetett pártszerű megkötöttségekbe. Ugyanakkor azonban nem emelkedett fel és át a polgári létformák biztonságába. „Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!” A havi kétszáz jogosan megillette volna még mint proletárköltőt is; de van valami végzetszerű abban, hogy még ezt sem kapta meg. S jelképi értékű az is, hogy máshonnan sem kapott többet. Életében nem lett belőle népi költő, akit havi nyolcszázért (legyünk szerények dicső nevükben) fel lehet vonultatni a nép ellen. Ahhoz, hogy költészetét megpróbálják kisajátítani a virtuális nép és valóságos népfiak számára, meg kellett halnia. Életét mint a proletárlét és a polgári életformák határán élő értelmiségi élte le, mintegy úgynevezett „szabadon lebegő értel-33