Gáspár Zoltán: Közjogi villongások. Publicisztikai írások (Ars scribendi, 1990)
I. "Kié József Attila?"
akarom ezt az állapotot lebecsülni, mert hiszen még mindig jobb, mint ha az ember csak a maga szakállába dörmög, kivált, ha ez intézményesen is így kell hogy legyen. De végelemzésben mégiscsak arról van szó, hogy megvonták a kört: éljetek benne a magatok kedvére, ahogy tudtok, valami nagy baj úgysem származhat belőle. Ma már visszatekintve tudjuk, hogy így is volt, s hogy ebben a sorsban mindenfajta közéleti felekezetek, „urbánusok” és „népiek” egyaránt osztoztunk. Utóvédek voltunk, akik mögött már nem volt visszavonuló derékhad sem. Ha ezt a helyzetelemzést még meghosszabítjuk a várt és lehetséges, de szerencsére be nem következett rossz irányába, ismét a kisajátítási kísérletről kell szót ejtenünk. A Szép Szó Delta Almanach címen megjelent poszthumusz számában hosszabb vitaírást szenteltem ennek az ügynek. Gyermeki együgyííség volna, ha azt hinném, hogy ettől a jerikói kürtszótól omlottak össze a készülőknek ha nem a falai, hát a szekértáborai. Az összeomlás azonban mégis megtörtént, ami mindenesetre annak a tanújele, hogy a harci formájú jóslat helyes volt. A nyilasság és egyéb szélsőjobboldali alakulások elképesztő szellemi igénytelenségére jellemző, hogy erre a kisajátítási kísérletre, amelynek első jelei mutatkoztak, utoljára mégsem került sor. Elmondhatjuk, hogy a költő és köztudat vonatkoztatása nem jár rossz eredménnyel. Ez a köztudat - Rousseau fogalomképzésével élve - nem éppen volonté de tous, nem, igazán nem az, éppen erről volt szó; de mégis jogos a remény és óhaj, hogy volonté general váljék belőle. Talán nem kelti az állambölcseleti fogalmazás azt a benyomást, hogy túlterjeszkedünk a szorosan vett irodalmi szemlélet területén. Nem akarok „eszméink győzedelméről” jósolni, József Attila művében társadalmi-politikai munkatervet keresni s házi feladatként rábízni a jövőre. Az efféle politizáló esztétizálás többnyire nevetséges, arról nem is szólva, mennyire eredménytelen. Ha ilyen remények keltegetésére használnánk korunk egyik legnagyobb költői művét, hasonlóan járnánk el, mint az a joggal kinevetett bírálat, amely számon kérte a költőtől a forradalmi lendületet és őszinteséget, mert csak úgy egyszerűen „leszögezte” (az idézőjel nem egy valósá-41