Gyurgyák János - Kisantal Tamás szerk.: Történetelmélet. II. (Osiris tankönyvek, 2006)
IV. A történeti megismerés, megértés és magyarázat
I. fejezet. A történelem és a történeti módszer 1. § A TÖRTÉNETTUDOMÁNY SZUBJEKTUMA ÉS OBJEKTUMA A kezdőlépéseket - tudományunk empirikus voltához hasonlatosan - csakis tisztán empirikusan tehetjük meg. A „történelem" szó ott van képzetkörünkben, s úgy használjuk azt, hogy jelentését hozzávetőleges pontossággal érezzük. A hangsúly először azon van, hogy megvizsgáljuk, mit foglal és mit foglalhat magában e képzet. A kérdés azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek első pillantásra látszik. Nem arról van szó, hogy egy számunkra külsődleges, úgyszólván objektíve előttünk levő tárgy képzetét kifejezzük, és fogalmilag rögzítsük. Itt kezdődik annak belátása, hogy amikor a történelemmel kerülünk kapcsolatba, akkor hozzá való viszonyulásunk a legkevésbé sem elfogulatlan, hanem eleve egy egész sereg - mind tárgyi, mind pedig módszertani - előfeltevéssel terhelődik. Belátjuk, hogy mi magunk is - miként minden egyes ember - voltaképpen mennyire úgy számítunk, mint valami történeti eredmény, a nevelés, a képzés, a szokások és előítéletek révén képzetek mérhetetlen gazdagsága határoz meg bennünket, ezek tudattalan beszüremkedése és összegződése képezi Énünk szellemi teljességét, akarásunk és tudásunk megszerveződését. Ahogyan e konkrét Én konkrét teljessége történeti eredmény, hasonlóképpen népünk és korunk tartalma is az a maga teljességében és gazdagságában - ezt mindenki a maga módján állítja -, s a múlt először is csak ebbéli eredményében maradandó s ebbéli eredményében eszmei. }S hasonló módon ez volt a helyzet minden korábbi időszakban, minden korábbi népnél illetve minden korábbi jelenben. { Épp ezen a ponton egy nagy módszertani nehézséggel kerülünk szembe. A helyzet az, hogy történelemnek - objektíve - a dolgok lefolyását nevezzük. Beszélünk történelmi fejlődésről, szerves összefüggésről, okokról és következményekről, s alig vesszük figyelembe azt, hogy az eredmény előre megelőlegezett ismeretéből mennyi mindent viszünk bele a dolgok objektív lefolyásába; hol teológiai, hol pedig filozófiai előfeltevések tudattalanul arra bírnak bennünket, hogy egy világterv végső céljait, általános alapelveit és meghatározásait stb. igazoljuk, mert az Egész csak ebben tesz szert támasztékra és összefüggésre, s úgy tűnik, hogy csakis ebben rejlik a történeti összefüggés teljes jelentősége. De nem figyeljük meg magunkat elég pontosan, ha úgy gondoljuk, hogy az, amit ily módon történetinek nevezünk, a múlthoz tartozik, abból ered s annak nyelve. A múltak éppenséggel elenyésztek, kivéve azt, ami belőlük mint eredmény vagy mint maradvány most is jelen van. Ha nem vizsgáljuk meg alaposan kutatásunk és megismerésünk útját, hanem a tudományban is követjük [érzékelésünk és gondolkodásunk] szokványos útját, akkor a múlt éjszakáját sematikus képekkel, elképzelésekkel és összefüggésekkel töltjük ki, s ezt nevezzük történelemnek; hasonlatos ez ahhoz, ahogy az országok térképeit - a hegyek, városok, stb. konvencionális jeleivel - belerajzoljuk egy térképészeti hálóba, mígnem csak az utazó fel nem lép azzal az igénnyel, hogy mondjuk a maga testi valóságában lássa az Egyenlítőt vagy hasonlóságot találjon a valódi Mont Blanc és annak kartográfiai vonalrajza között. JTehát a történelem nem az, ami megtörtént, nem is a megtörtént dolgok összessége, se nem azok túlnyomó vagy túlnyomó hányadában meghatározó része. Hiszen ameny-HISTORIKA ♦ 49