Gyurgyák János (szerk.): Emlékező Magyarország II. - Trianon 100. (Budapest, 2020)
MEGOLDÁST KERESŐ MAGYARORSZÁG - Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia
261 Balla D. Károly / Kis(ebbségi) magyar skizofrénia A Kovács Vilmossal és a Forrás Stúdió fiataljaival szemben táplált bizalmatlanság a kárpátaljai magyar irodalom egészére is átvetült, s a hetvenes évek elején-derekán induló újabb írórajnak ismét a hangsúlyos pártosság vállalásával kellett megszólalnia. Mindnyájan megírtuk hát a magunk forradalmi ódáját, Lenin- és békeversét, pufogtak frázisaink, sugároztunk az optimizmustól. Ha borúsabb, ne adj isten, pesszimista verset akartunk publikálni, mellé tettünk két harsányat. Aztán a két harsány megjelent, a borús kimaradt. Lettünk hát csalók, csalafinták: a komor vers alá odaírtuk, hogy Pablo Nerudára emlékezve vagy azt, hogy József Attilát olvasva. Jöttek a nyolcvanas évek, egyetlen nagy tapstól zengett az ország. „Fejlett szocializmus” – sulykolta belénk a tömegkommunikáció, miközben üzleteink polcáról eltűnt előbb a kávé, aztán a vaj és a hús is. „Baráti országok” – vallottuk a szocialista tábor államairól, de huszonvalahány pecsétet és aláírást kellett tucatnyi okmányunkra, igazolásunkra összegyűjtenünk a legkülönbözőbb hatóságoktól, s hónapokig várnunk, míg harminc kilométerre élő nagybácsinkat meglátogathattuk. „Nálunk minden nemzet és nemzetiség egyenjogú” – hirdettük, de ha valahol – alkalmi társaságban, kollektívában – egyvalaki nem volt magyar, már illet a „többség” nyelvén beszélni, hivatalról, intézményekről nem is szólva, ahol eretnekségnek számított a magyar szó. Városainkat, falvainkat csak magánbeszédben nevezhettük magyarul, a sajtót vagy a helységnévtáblákat olvasva törtük a nyelvünket Velikij Gejivcin (Nagygejőc), Dobroszillyán (Bene) meg Harazgyivkán (Gut). Kárpátalja is csak Kárpátontúli terület volt számunkra ötödfél évtizeden át, ma is ez a hivatalos, egyben kívánatos forma, nehogy elfelejtsük, honnan kell nézni magunkat. Irodalmi példaképünkül a Lenin-díjas szépíró, Brezsnyev trilógiáját állították elénk egyetemen, szemináriumon, ideológiai fejmosáson és politikai pofafürdőn. De hiába a sok tisztálkodás, bemocskolódtunk. Aki makulátlan akart maradni, hallgatott, ám a kötelező taps országában ez is veszélyes szembehelyezkedésnek bizonyulhatott. S a további veszély: ha mindenki elhallgat évtizedekre, ki tartja ébren a magyar szót? „Magyarul alkotó kárpátontúli író” – áll ma is köteteink annotációjában. Megrögzült kövület abból az időből, amikor a kettős kötődés emlegetése is szentségtörésnek minősült. Kötődésünk csak egy lehetett. Az, hogy magyarul írunk, olyan formai apróságnak számított, mint valami kisebb testi