Hafner Zoltán (szerk.): Pilinszky János összegyűjtött művei. Beszélgetések (1994)
Irodalmi esten (Parancs János; 1972)
tulajdonképpen csak kiváltotta belőled ezt az érzést vagy ezt a forrást, mert tulajdonképpen a világ abszurditásának megérzése és átélése...- Ez mindig volt...- Sőt olyannyira, merészen talán még azt is mondanám - nem tudom, mondták-e már ezt a verseidről, főleg a régi versekről beszélünk pillanatnyilag -, hogy az egzisztencializmussal azonos pontról indulnak el; értem ezt elsősorban az egzisztencializmus katolikus szárnyára.- Nézd, én roppant nagy tisztelője vagyok Kierkegaard-nak, de visszatérve még a kispolgári dologra... Dosztojevszkij - s Dosztojevszkij több, mint az egzisztencializmus, sokkal gazdagabb - egy éles különbséget tett a kis ember és kispolgár között.6 A kisember az egy föld alatti mag, akiből minden kikel, akit olyan dolgók tipornak el, amitől tulajdonképpen a legkisebbek is naggyá lesznek. Egy olyan örök győztes veszteség, ami a kultúrának a definíciója is lehetne. A kispolgár ezzel szemben zárt. Dosztojevszkij például nem is használja ezt a szót; számára a kispolgár egy deformálatlan őrült. Na most, az a kérdésed - értem, csak jelezni akartam, hogy túP mélyre visz, érted? -, hogy én katolikus egzisztencialista vagyok, vagy... szóval mit tudom én; kétségtelen, hogy egy rokonszenves irány, bevallom neked, hogy...- Nem a Sartre-ékféle változatra gondolok...- Egy Kierkegaard, de mit tudom én, hogy egzisztencialista volt-e Dosztojevszkij?-Nem tételesen kell ezt... mert József Attilánál is kitapinthatok ilyen pontok, pedig őnem is tudott róla. így értem én ezt az érintkezési „ trükköt".- Igen, nem is tudott róla.- Na most tovább menve egy kicsit, nem tudom meddig...- Még nagyon sok kérdésed van?- Abbahagyhatjuk, János, hogyha fáradt vagy.- Na nem...- Elmondanám egybe, amit még meg akartam kérdezni. Én azt hiszem, az utolsó évszázadban valami történt az emberrel, vagy az emberiséggel... kiürültünk, lecsupaszodtunk, elvesztettük az illúzióink nagy részét. Részint a háborúban, részint a békében, ami most is van. És elvesztettük a hitünket önmagunkban és másokban is. Na most a költészetre visszatérve, azt hiszem, hogy az ősköltészetben, de még a középkorban is a szakrális és a művészi együtt jelentkezett. Tulajdonképpen a bajok ott kezdődtek - nem tudom, melyik században, a XVII.-ben? -, mikor ez kettévált, és ^művészet nem törődött attól kezdve, csak a széppel az igazzal, a jóval, azTeniberiség sorsával s nem tudom, mivel, deji szakrálist teljesen kizárta, Nem akarom, hogy a hallgatók félreértsenek; most én se hwSfse vallásos nem vagyok...- Ne mentegetőzzél. 122