Hafner Zoltán (szerk.): Pilinszky János összegyűjtött művei. Beszélgetések (1994)
A költői jelenlét (Domokos Mátyás; 1980)
Friedrich Hölderlinnek, akinek „kuszáit képei közt ott bolyong a legnagyobb fájdalom, amelyet költő valaha szavakba tudott önteni" (Szerb Antal). S ennek a fájdalomnak is az ártatlanság a forrása. Az irodalom hirdeti tehát és szavatolja Hölderlin pótolhatatlan jelenlétét a saját korában, a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedeiben. Holott jelenlétét a valóságban csak egy évszázaddal később vették észre. Nagyobb vakság ez, mint a szokványos kritikai félrefogások: az irodalmi tudat, a kor vakfoltja. Ugyan vajon jelen volt-e mégis valamiképpen a kor költészetében Hölderlin, míg írt, míg élt, „a hiány extatikus költészetével" (ahogy Babits Mihály jellemezte líráját), vagy a valóságban is az történt meg, amiről ő maga is énekelt, hogy „semmi vagyok már, nem szeretek élni" - hiszen (mint tudjuk) elméje elborult, s nemcsak a kor: ő maga is elfelejtette saját magát, amit jelképesen kifejez a tény, hogy saját nevét is elfelejtette - Scardanellinek hívta magát -, mint ahogy a kor is elfelejtette, amelynek legjobb szellemeivel érintkezett. Ismerte Herdert, Fichtét hallgatta az egyetemen, ahol Hegellel és Schellinggel barátkozott: verseit Schiller ajánlotta Goethe figyelmébe, hiába. Úgy halt meg, hetvenhárom éves korában - túlélve kortársait, akik rendre nem vették őt észre, és a kor nagy szellemi áramlatait, amelyeknek meghatározója volt, csak éppen az áramlatok fáklyavivői nem tudtak erről -, hogy ismerősei sem tudták már, kicsoda, s kicsoda volt ez az ember? Vagy abban a hatásban rejlik az ő költői jelenléte, amelyet későbbi korok költőinek: Apollinaire-nek vagy Dylan Thomasnak a lírai dikciója őriz? - S más példák is seregestül kínálkoznak a modern költészet történetéből arra, hogy miközben a versírás polgári egzisztencia, sőt: karrierlehetőséggé is válik, egyre gyakrabban és egyre törvényszerűbben találkozhatni azzal a fajta vaksággal, amely jelentős értékeket nem vesz észre. Jelen volt-e a maga korában a modern líra egyik nagy elindítója, Mallarmé, összesen ezernyi, ezoterikus és hermetikus-absztrakt verssorával? Vagy az általad is említett Rimbaud, minden modernség kútfeje, akinek a versei kötetbe gyűjtve első ízben halála napjaiban hagyták el a nyomdát: ez volt az Ereklyetartó, amelyet aztán a rendőrség a költő halálának másnapján el is kobozott? Találóan jegyzi meg Somlyó György, hogy míg „ennek a verseskönyvnek a megalkotásához a költőnek alig három esztendőre volt szüksége, megismeréséhez a világnak több mint hat évtized eltelte kellett". S talán a legnagyobb, legszorongatóbb hiány és jelen-nem-lét, az Emily Dickinsoné? Neki nemhogy egy sora nem jelent meg életében, de még minimális megértést se kapott senkitől sem. Úgy élt, úgy halt meg, hogy nem mondta neki - vagy róla - soha senki, hogy ő költő. De nem kevésbé fullasztó József Attila korabeli költői jelenlétének a történetesem, őt többen is „jó költőnek" tartották (nagy költőnek már senki), ami ma csakugyan „vérlázítónak hat", ahogyan Vas István írja. De gondoljuk meg: ha valaki akkor mondja ki azt, ami ma már nyilvánvaló, hogy József Attila költészete a két háború közti magyar líra egyik gyémánttengelye, amin nem fog az idő 244