Hafner Zoltán (szerk.): Pilinszky János összegyűjtött művei. Naplók, töredékek (1995)
Cikk- és interjútöredékek
senki nem tehet akkora szolgálatot, mint épp ő, akit nyugodtan nevezhetnénk a várakozás szentjének, vagy épp lángelméjének. Különben ellenvetései közül az egyház máris nem egyet orvosolt, s épp előadásom előtt nyilatkozott róla VI. Pál pápa, kivételes elismeréssel, sőt elragadtatással.9 Erre a kérdésre valóban nem is válaszolhatnék másképpen. Hogy irodalmunk fő erőssége a líra, s én se tehetek egyebet - mint hogy ezt megerősítem. A legbensőbb érzéseimet mondanám el. Költészetünkben a legkülönbözőbb áramlatok találták meg ihletett kifejezőjüket. Ha legkedvesebb kortárs költőimet kellene megneveznem, Weöres Sándor, Rónay György, Toldalagi Pál, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, és Nagy László nevét említeném először. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy holtában is a mozarti tehetségű és jézusi sorsú József Attilát érzem még ma is legmodernebb „élő" költőnknek. A modem magyar prózában Németh László, Déry Tibor, Ottlik Géza, Lengyel József, Rubin Szilárd, Mészöly Miklós és Hernádi Gyula írásai állnak legközelebb hozzám. Ugyanakkor -e gazdagság ellenére - az az érzésem, hogy a magyar irodalom pillanatnyilag megtorpant. Nagyobb elmélyülésre, több alázatra, az igazság személytelenebb szeretetére lenne szükségünk. Persze egy irodalom pulzusverése kiszámíthatatlan, de egy elkövetkező nagy szívdobbanást, úgy érzem, egyedül a felnőtt erényektől várhatunk. A csönd, az elmélyülés - szerintem - épp a legmerészebb törekvések előfeltétele. Minden művészi új elviselhetetlen a belső érettség néma aranyfedezete nélkül. (1967; Ms 5936/45) 161