Hafner Zoltán (szerk.): Pilinszky János összegyűjtött művei. Naplók, töredékek (1995)
Naplófeljegyzések
Öregasszony Éjszaka volt, amikor Varsót utoljára láttam. A városomat. R. M. Igen, éjszaka volt. Kisfiú (hevesen). Akkor láttam először éjszakát! * * * In médiás rés: Mit csinál Beckett? Pirandello? Brecht? Pirandello: valóság és rögeszeme, valóság és képzelet között elmossa a határokat, a képzelet és a rögeszme javára. Nála mindig a rögeszme kerekedik felül, mert eltökéltebb. De akkor mi is a valóság? Brecht szerint sémák, szólamok, plakátok: ez a felszín. Emögött hullámzik az örök biológiai balett. Brecht álcázott nihilista. Pirandello zseniális ellendrukker. Beckett? Az életben két dolgot takargattunk: az emésztést, a bomlást és a szexualitást. A nagy korok erről a kettőről így nem tudnak. Az evésből étkezést csináltak, és lakomát. Az emésztésből és bomlásból: életet és halált. Egyben látták nemcsak az életet, de a létezés egészében az élet részleteit is. A bomlás első tünete volt: csak az élet egészében látni a tagozódást. Ez az abroncs hamar elpattant. Jöttek a részek, mik az egész hite nélkül lassan megkezdték elkülönülő életüket, majd rémuralmukat. Először a szexualitás: az őszinteség, majd az emésztés, a bomlás jött, a maradék: a végső hit (?) és a végső valóság (?) és a végső kiábrándulás (?) jegyében. A nihilizmus végterméke ez, mely nem tud elhallgatni, amikor már csak makogni képes. De legalább őszinte. Nem állít. Ezen a maradék roncson gubbaszt az egész ember, az egész eltévedt kozmosz. A világ mégis „valamivel" jobb képet mutat, már csak azzal is, hogy még a szeméthegyen is fönntartja a „feszültséget", az egek és a szeméthegy között: a csillagok mint „bárányürülék" (József Attila). Egyetlen képben a becketti „helyzetkép". Valami mégis van. S ez a van megközelíthetetlen a tudósok, a szociológusok, a köznapi szem számára. Erről csak a szentek tudnak, s ihletükben a költők találkoznak vele. Beckett a feszültség szépségében. Max Frisch ebből a lappangó létezésből próbál drámát csinálni a felbomlott életben. Rettenetes játékai közt egy saját ürülékével rokon természetű emberiség vegetál, álhitekbe burkolózva, rövid lejáratú vágyai és szívós halálvágy közepette. Időnként mindent megtagad, s futni kezd: ez az ifjúsága. Inkább a tapintható, látható nihilt kívánja: a csavargó életet, a penészes lakást, az artikulálatlan művészetet és hallgatást, inkább azt, mint a leplezett semmit, az ürülékkel rokon tudatot, a játékszereiknél silányabb konst-19