Hafner Zoltán (szerk.): Pilinszky János összegyűjtött művei. Tanulmányok, esszék, cikkek 2. (1966-1981) (1993)
Tanulmányok, esszék, cikkek (1966-1981) - 1969
TAKÁCS ZSUZSÁRÓL Jó szó volt az „új hullám": egyszerre jelentett művészi iskolát és nemzedékváltást, az egyszeriség esztétikai rangjára emelve a törvényszerűt. A nemzedékváltás hullámverését évről évre tapasztaljuk. Arra a tavaszi olvadással egybeeső látványra gondolok, amikor a gyerekkor jótékony rejtekéből egy-egy nemzedék „színre lép", tetőzik, fölragyog, csapatostól, szépsége teljes fegyverzetében érvényesítve jelenlétét. A művészetben ez a nemzedéki hullámverés szakaszosabb ugyan, de éppoly törvényszerű. S bár a tehetség individuális, mégis - szinte kivétel nélkül - a nemzedéki hullám ereje aktualizálja, emeli magasba, súgja neki a közös mélység és az egyszeri lendület pótolhatatlan eleve tudását. Minden új nemzedék tud valamit a világról, eleve tud valamit, amit az előző nemzedék számára már reménytelen. Engem ez a tudás gyönyörködtet (keserít el) leginkább: segít élni (talán) és meghalni (minden bizonnyal). Takács Zsuzsa kétségtelenül egyik legfrissebb és legígéretesebb megtestesítője annak az „új hullámnak", mely leváltja nemzedékemet, a nemzedékváltás irgalmával és könyörtelenségével, szorongatásával és fölmentésével. E hullám széthúzódik, de gerince elvéthetetlen. Tóth Judit, Székely Magda, Tandori Dezső - kétségtelenül úgy jelentkezett, hogy tudta mindazt, amit mi megszereztünk, s valamit, ami mi már sose birtokolhatunk a dolgok evilági sorsából. Mégis: velük az élet segíti a bennünk dolgozó elmúlást, s nem tulajdon pusztulásunk. Személy szerint olyan pillanatban írom e sorokat, amikor egyszerre beszélhetnék „az atléta haláláról", a „hosszútávfutó magányosságáról" és a „stafétaváltás" fölmentő, végső újdonságáról, haláltusájáról, boldogságáról. És épp csak szólni tudok Takács Zsuzsa költészetéről is - hiszen számomra e költészet is a generációváltás tényét jelenti elsősorban. Túl a személyes értékelésen: benne is elsősorban nemzedékének „természetes" eleve tudását csodálom, szeretem legjobban. De ez nem jelenti azt, hogy ne lássam meg benne az egyénit, hibáival és erényeivel, azt a meglevő vagy alakuló, vagy olykor még csak lehetséges szerepet, mit társai közt betölt vagy ígér egyelőre. Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit. 158