Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. Személynevek (Osiris tankönyvek, 2003)
Általános névtan - Általános kérdések
ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEK 1 115 Ezt bizonyítja, hogy két-két ugyanolyan nevű (Orsolya és Ildikó) adatközlő közül egyiknek tetszett, másiknak pedig nem tetszett a saját neve. Egyiknek azért tetszett a neve, mert ritka, mások nem viselik ismerősei körében (Virág), másik adatközlőnek meg épp a mindennapisága nyerte el tetszését (Zsuzsa), vagy az, hogy a név egy másik viselőjével barátnőkké lettek (Tímea). Igen nagy azoknak az aránya (18%), akiknek gyermekkorukban nem tetszett a nevük, majd később megtudták a jelentését, vagy megismertek olyanokat, akik szintén ezt a nevet viselik, így maguk is megbarátkoztak vele. A névhangulat kialakulásának oka nem mindig nyelvi, hanem sokszor társadalmi, névhasználati. Attól függően, hogy mikor és kik körében válik egy név gyakorivá, jellemző is lesz arra a csoportra; kialakulnak a sajátságos, egyes vallásokra, vidékekre, társadalmi rétegekre utaló nevek. Elsősorban a keresztnevekkel kapcsolatosan figyelhető ez meg. Bálint Sándor (1981) arról tudósít bennünket, hogy „Tápén nincs Luca nevű fehérnép”, mert rossz hangulata van a névnek, a boszorkányság hiedelemkörével kapcsolják össze. A magyar nyelvterület keleti felében hosszabb ideig ragaszkodtak a pogány kori névadáshoz, s Erdélyben folyamatosan fönnmaradt a Farkas keresztnév. Jól tudjuk, hogy a reformáció vissza kívánt térni a régi törvényekhez, régi erkölcsökhöz, s az Ószövetségből merítette tanításának példáit, aminek következtében megszaporodott azoknak a neveknek a száma, amelyek ott vagy az Apokrifjában fordultak elő, s ezek tipikus protestáns nevekké lettek: Abel, Aron, Mózes, Dávid, Dániel, Sámuel; Éva, Ráchel, Ruth, Rebeka, Sára, Judit, Eszter, Zsuzsanna stb. Felsőbb társadalmi rétegekhez való tartozást fejeztek ki a XVIII-XIX. században az Arisztid, Tasziló, Ubul, Zénó; Adél, Eulália, Kunigunda stb. nevek, s ezt a XX. század humoristái kedvtelve használták az arisztokrácia nevetségessé tételére, hiszen lélektani tény, hogy ami nem megszokott, különleges, eleinte nevetséges is. A keresztnevek könnyen „deklasszálódhattak”, ha nagy mértékben elterjedtek. A XIX. század elején még főúrinak számító Béla, Dezső, Gyula; Etelka, Berta a század végére oly mértékben megszaporodott, hogy a paraszti osztály nevévé lett. A Jolán név eleinte a gazdag polgárság körében volt gyakori, majd a proletariátus körében is elterjedt. József Jolánt a férje az 1920-as években elnevezte Lucie-nek „talán abban a hitben, hogy ferencvárosi eredetemre így senki sem jön majd rá”, írta József Attila élete című könyvében. Ugyanott olvashatjuk, hogy a költő gyermekkori szerelmét Fuchs Renée-nek hívták, „akit neve miatt kiröhögtek és megdobáltak a komisz kis kölykök”, s viccesen Attila édesanyja is azt mondta: „Sose hittem volna, hogy ilyen bakafántos neve lesz a menyemnek”, s „Attilát mélységesen bántotta, hogy belőlünk se vált ki egyebet Fuchs Renée neve, mint jóindulatú derűt”. Az új nevek használatbavételétől sok vidéken tartózkodtak. A XX. század elején névválasztáskor a nagyszülők a Jenő, Géza, Gyula; Gizella, Irén, Irma stb. névre azt mondták „nagyon fehír kényírhö való”, vagyis úri név, elüt a paraszti környezettől, igyekeztek lebeszélni róla a névválasztókat. (Természetesen ez legtöbbször nem sikerült, s fokozatosan elterjedtek az ilyen típusú nevek is.) A neveknek éppen a társadalmi helyzetre való utalása miatt kerestek újat, magasabb társadalmi osztályban használtakat már a XVII. század óta. A protestánsok előtt papjaik, tanítóik gyermekei, a római katolikusok előtt a földesurak és a köztes réteg (gazdatisztek, hivatal