Hegedűs B. András (szerk.): Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os magyar forradalom előzményei, alakulása és utóélete című 1986. december 5-6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve (’56, 1992)
A forradalom napjai (1956. október-november) - Széli Jenő és Mécs Imre tanulmányának vitája
bizottság égisze alatt nemzetőregységek fegyverrel, köztük nehézfegyverrel is. Még egy harckocsizászlóalj is előkerült valahonnan. Tehát mi felkészültünk arra, hogy egy Nagy Imre vezette kormány és Kádár János párttitkársága alatt, ha szükséges - hisz ezt deklaráltuk határozatban, írásban is -, a kormány és a párt intenciója alapján készek vagyunk minden külső beavatkozás ellen fegyveresen is fellépni. A legfőbb veszélyt abban véltük felismerni - ez is írásban nyert megfogalmazást-, hogy hazánk egy harmadik világháború színterévé válhat. És máris a jelennél vagyunk. Meglepett az, hogy nem fogtak bennünket, „hullajelölt aggastyánokat" vallatóra a fiatalok. Még fel lehetett volna „lapozni" bennünket, kérdésekkel vallatóra lehet fogni. Ehelyett bonyolult, elvont elméleti kérdésekbe kezdtek. Konklúziót akarnak levonni, mielőtt elégséges alappal rendelkeznének ahhoz - bocsánat, senkit nem akarok megbántani! -, hogy megalapozottan következtetésre jutnának. Én arra számítottam, azért is jöttem el, hogy még itt az alkalom, most viszonylag jól vagyok idegileg, hogy tessék, aki akar, még kérdezzen, faggasson, hogy is volt, mint is volt. Sajnálom, hogy nem így történt; lehet, hogy erre még sor kerül. Aminek én tudója vagyok, aminek én átélője vagyok, annak tudója és átélője Mécs Imre barátom, aki akkor ötödéves hallgató volt, Erdélyi Tibor1** barátom, aki szintén ötödéves hallgató volt. És élnek és tevékenykednek e honban és a határon kívül ezrével olyanok, akik ennek az élménynek nem egyszerű, passzív szemlélői voltak. Meggyőződésem az, hogy a történtek szétfeszítik a szokványos kereteket. Nevezze '56-ot ki-ki kedve szerint annak, aminek akarja, lelke rajta. De egy biztos, hogy nemcsak az én generációmnak, hanem a volt hallgatóim generációinak is ez egy életre szóló, meghatározó élménye volt. Volt időnk elgondolkozni, vitatkozni a történtekről, mert adott a bíróság. Közben apák lettek ők is (én már akkor is apa voltam), én meg nagyapa. A gyerekeiknek csak mesélnek, nemcsak Jancsi és Juliskát. Szóval, él ez a probléma, valós ez a probléma. Együtt nézzük a tévét, tudják rólam az unokáim, a gyerekeim, hogy én is ennek a Velünk élő történelemnek a részese vagyok. Gondolják, hogy nem kérdeznek? Hát önöket nem fogják vallatóra? Mit mondjunk? Nyomjuk a hivatalos szöveget? Rosszallóan bólintsunk? Nem lehet kitérni a válaszadás elől, nem lehet kitérni! Nem egyszerű fogalmazás kérdése ez; lelkiismereti kérdés. Végül: ez a világ önmagához hasonlít a legjobban. Van két szuperhatalom, körülöttük kialakultak ilyen érdekszférák, olyan érdekszférák, vannak ilyen törekvések, olyan törekvések. Egy biztos, hogy egy egészen új tényező megjelent a világtörténelem színpadán: egy termonukleáris háború veszélye. Hogy most ez a veszély mennyiben reális, mennyiben nem, mennyiben lehet tenni érte vagy ellene, én ennek megfogalmazására nem vállalkozom. De ez egy olyan közös élmény, mint amilyen közös élmény az én és akkori hallgatóim nemzedékének 1956. Nem lehet kitérni. Hadd fejezzem be József Attilával: „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat minket / s nem csalóka remény." Hát ha behelyettesítem a „gazdagot" és a „szegényt", a fortélyos félelem mindjárt egy reális valamivé válik. Én azt szeretném kérni, hogy ha holnap újult, friss erővel nekiveselkedünk, akkor próbáljuk elemezni a tényeket, és vonjunk le olyan következtetéseket, melyek nem nyertek kellő világos megfogalmazást vagy kiegészítésre szorulnak. 175