Huszár Tibor (szerk.): Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban (’56, 1995)
VI. Rész. 1963-1979 - A) Interjú Bibó Istvánnal
III. Mindenekelőtt számot vetettem azzal, hogy ennek a műnek a magyarországi megjelentetése gyakorlatilag kilátástalannak tekinthető, nem azért, mintha tartalma veszélyes vagy rendszerellenes volna, mert egyáltalán nem az; csak éppen idegenül helyezkedik el abban a politikai szemléletben, mely az önrendelkezési jogot csak gyarmati ország és gyarmatosító viszonylatában veti fel, de amúgy bármiféle nemzetközi területi vitát csak aszerint bírál el, hogy a szemben álló felek pillanatnyi kormányai melyik politikai táborhoz tartoznak: aszerint lesz a birtokló fél vagy területi épségét joggal őrző anyaország, vagy gonosz elnyomó, az elszakadni akaró fél vagy szakadár, vagy szabadságharcos. Ebben a szemléletben egy pártatlan szerv döntésének nem sok helye akad. Egy ilyen nem marxista (nem antimarxista, csak «marxista) mű honi megjelentetéséhez semmi reményt nem fűzhettem. Angliai megjelentetésére gondoltam tehát, mert ott volt néhány olyan barátom, akinek a segítségére számíthattam, s akik az emigráció legértelmesebb és politikailag legnívósabb szárnyához tartoztak. Utánaérdeklődtem a kijuttatás formai szabályainak valamikor még a hatvanas évek vége felé. A már akkor fennálló devizaszabályok szerint Magyarországról műtárgyak és más muzeális értékek mellett kéziratot sem lehet külföldre küldeni a Nemzeti Bank és a Szerzői Jogvédő Hivatal engedélye nélkül. Első olvasásra egy mellékgondolat nélküli elme csak arra gondolhat, hogy műtárgyak és egyéb nemzeti értékek között Zrínyi Miklós vagy Arany János vagy Bolyai János vagy József Attila egyedülálló és pótolhatatlan kéziratai azok, melyeket nem lehet a Magyar Nemzeti Bank engedélye nélkül külföldre vinni. De már akkor köztudomású volt, hogy a magyar rendőrségnek és ügyészségnek legalábbis egy része ezt nem így értelmezi, hanem bármilyen, akárhány példányban is létező, nem egyszeri és nem pótolhatatlan kéziratra is vonatkoztatják; és azt óhajtják, hogy ezt külföldre küldés előtt a Nemzeti Bankon keresztül - mely igazában nem fontos ebben az ügyben - a Szerzői Jogvédő Hivatal nézze meg magának. Vagyis a deviza-jogszabályok között egy cenzúra-jogszabályt kívántak felfedezni és felhasználni. Mindez azonban egyáltalán nem volt olyan egészen határozottan kimondva. A Nemzeti Bank néhány jogásza, akikkel akkor beszéltem, ebben a kérdésben nem látszottak egészen egyértelműnek, s azt hangsúlyozták, hogy a Nemzeti Bankot lényegében a kéziratért befolyó deviza hazajuttatása érdekli. S mindenki tudott, s azóta is tud arról, hogy tudósok sokasága küldi ki cikkeit és könyveit a Szerzői Jogvédő Hivatalra való tekintet nélkül közvetlenül külföldi kiadóknak és külföldi folyóiratoknak, majd ha jár értük deviza, azt bejelentik a Nemzeti Banknak, mely ezzel tökéletesen megelégszik. Csak éppen ezek a cikkek, ezek a könyvek matematikai, természettudományi munkák voltak, s így tartalmuk eleve az államhatalmat, a rendőrséget és az ügyészséget nem érdekelhette különösebben. Nyilvánvaló ebben a megkülönböztetésben a cenzúraszempont: a jogszabályban van egy rendelkezés s ebben egy fogalom, a „kézirat", melynek értelme és értelmezése aszerint változik, hogy a szóban lévő mű témája és tartalma cenzúrázás szempontjából érdekes-e vagy sem, noha a szabály maga semmi ilyen különbséget kézirat és kézirat között nem tesz. Ennek megfelelően közölték velem, most már nem a Nemzeti Bank, hanem a Szerzői Jogvédő Hivatal jogászai, hogy az ügyészség jogosan emelhet vádat bárki ellen, aki ilyen értelemben vett kéziratot külföldre juttat, senki tehát ez ellen bebiztosítva nem érezheti magát; ténylegesen azonban az ügyészség igen kevés esetben - a természettudósok esetében sohasem - emelt ilyen ügyekben vádat, s bármit mondott is a szabály, ténylegesen akkor tette ezt, ha a mű tartalmában is bűncselekményt gyanított, nemcsak a kijuttatásában. 552