Huszár Tibor (szerk.): Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban (’56, 1995)
VI. Rész. 1963-1979 - B) Dokumentumok
szetesen nem vonatkozik József Attilára, akinek az urbánusokhoz való kapcsolódását előbb már igyekeztünk megmagyarázni. A 104. oldal hatodik sorában azt mondani a két világháború közti magyar ellenforradalmi rendszerről, hogy az sok antidemokratikus vonással rendelkezett, nagyon kevés. Nyugodtan mondhatjuk, hogy alapjaiban nem volt demokratikus. A könyvben másutt is előfordul az, hogy a parlamentarizmus bizonyos fokú meglétét egyben bizonyos fokú demokrácia tünetének jelzi. Ez így fogalmilag nem precíz, mert a parlamentarizmus nem szükségképpen demokratikus, lehet arisztoraktikus vagy oligarchikus is. Hogy egy parlamentarizmus jobb, mint egy diktatúra, az áll, de nem jelent önmagában egy mérsékeltebb vagy félutas demokráciát. Azt a könyv másutt helyesen kifejti, hogy ez a rendszer nem volt fasiszta, de ezért nem szükséges akár csak kis mértékben is demokratikusnak nyilvánítanunk. A 104. oldal közepe tájt nem találom pontosnak azt az állítást, hogy a harmincas évek nyugtalan ifjúsága nem akart sem a jobb- sem a baloldali pártokhoz csatlakozni. Ez a dolog nem ilyen egyszerű. Ez a nyugtalan ifjúság a harmincas évek közepéig messziről egységesnek látszó, kissé amorf, sokféle mozgalom között hányódó tömegnek látszott. A harmincas évek elején, pontosan akkor, amikor a népi mozgalom kezdődött, ugyanakkor a hitlerizmus megjelenése választóvízként - hozzá kell tennem, teljesen egészségtelen választóvízként hatott, ez az egész ifjúság egészben egy sokkal egészségesebb reformmozgalom irányában indulhatott volna el - ez az ifjúság polarizálódott egy erőteljesen jobboldali részre, mely számbelileg több volt talán a baloldalinál (lehet, hogy csak hangosabb, az ifjúság többségét talán nem tette ki), és egy számbelileg kisebb, egyértelműen baloldali részre; s a népi mozgalom egészében a baloldali részhez számítandó. De az áll, hogy az akkor fennálló pártokban nemigen találta a helyét. Ezek a fennálló baloldali pártok többségükben megmerevedett, többékevésbé elaggott és eléggé steril képződmények voltak, minden tisztességes s tiszteletre méltó tradíciójuk ellenére is. Fontosnak tartom azt tisztázni, miért hangsúlyozom a népi mozgalom baloldali jellegét. Tudom, hogy a jobboldal és a baloldal szembeállítása erősen lejáratott valami, de van egy eredeti értelme, amit ma is tisztán meg lehetne fogalmazni: jobboldal minden erősen tradicionális, bizonyos fokú arisztokratizmusra hajló irányzat, baloldal minden radikális, a társadalmat racionálisan változtatni kívánó irányzat. A jobboldal mindig hajlott arra, hogy az emberi szenvedés bizonyos mennyiségébe belenyugodjon, a baloldal e tekintetben sokkal intranzigensebb és sokszor utópistább is volt, mint a jobboldal. Ezen a skálán a népi mozgalom egyértelműen a baloldalon foglalt helyet, amin nem is lehet csodálkozni a tradicionális magyar társadalmi rendszer és értékrendszer mérhetetlen eltorzulásának és felemássá válásának körülményei között. Természetesen a tradíciótisztelő jobboldalnak nihilista, erőszakimádó szélsőjobboldallá válása vagy a baloldaliság fogalmának teljes feje tetejére állása, amely szélsőbaloldal alatt végsőleg a legteljesebb diktatúrát vagy a legteljesebb terrorizmust érti, olyan torzulások, amelyek mellett a baloldal-jobboldal szembeállításának az értelme megszűnik. De a szó klasszikus értelmében nem mondhatjuk, hogy ez a reformifjúság valahol a baloldaliság és a jobboldaliság között lebegett; azt lehet mondani, hogy egy olyan reformlehetőség megfogalmazását hordotta a méhében, és ehhez legközelebb a népi mozgalom formájában jutott el, amelyik túlhaladja a hagyományos harci riadókat, főleg azt, amelyik kapitalizmus és kommunizmus közötti választásra szólít fel. 651