Huszár Tibor (szerk.): Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban (’56, 1995)
VI. Rész. 1963-1979 - B) Dokumentumok
A 155. oldal alján lévő utolsó bekezdésben foglaltakra nézve meg kell állapítani, hogy József Attila és a hozzá közel álló ún. urbánusok a népieket azért támadták, mert eleve feltételezték róluk a velük szemben emelt nacionalizmus és egyéb vádak jegyében, hogy ha egyszer Gömbössel összetalálkoztak, ott komoly, beható és közeledést jelentő tárgyalásokat folytattak. A világos tények kétségessé sem teszik, hogy erről szó se volt. Az oldal legalján lévő az a gondolatmenet, hogy nem lehet tudni, vajon Gömbös a reformdolgokat komlyan vette-e vagy sem, az előbbiekben Gömbösről mondottak fényében teljesen valószínűtlen, és a könyv maga is már a következő mondatokban világosan cáfolja, hogy Gömbös a legkisebb mértékben is komolyan vette volna ezeket a terveket. Különben Németh László a Tanú ban, mikor a Lesz-e reform ? című cikke után összefoglalta Gömbös kormányzatát,1 Gömbös személyéről is megsemmisítő és metsző jellemzést adott, amiből egyben világosan következik, hogy reformok komolyan vételéről szó sem volt nála. Ezzel szemben utalni lehet arra, hogy a Gömbös-kormánynak egy jelentős tagja: Kozma Miklós belügyminiszter valóban komolyan vette a népi írókat is, és a rádiónál való vezető szerepénél fogva effektiv lehetőségeket is nyújtott a számukra. Ő valóban jelentős politikai személyiség volt, aki korán meghalt ahhoz, hogy megmutathatta volna, vajon az elkövetkezendő kiélezett helyzetben államférfiúi kvalitásokkal rendelkezik-e, vagy pedig csak egy a Horthy-korszak konjunktúralovagjai közül. Teljesen alap nélküli a könyvnek az a feltevése a 156. oldal második bekezdésében, hogy Gömbös és az írók találkozásának sikertelensége közrejátszhatott Gömbösnek Hitler felé való orientálódásában. Hitler uralomra jutása után nem sokkal, 1934-ben Gömbös volt az első, aki Hitlert egy rögtönzött látogatással meglátogatta, és a Hitlerhez való kapcsolódás Gömbös egész politikai pályájának tökéletes, törés nélküli és logikus része volt. A 157. oldal első bekezdésének negyedik-ötödik sorában túlzásnak érzem azt a megállapítást, hogy a fiatal írók meg voltak tisztelve attól, hogy Zilahy szimpatizált velük. Zilahyt többé-kevésbé szerették, naiv embernek tartották, és nem a legnagyobbnak az írók között. A 157. oldal második bekezdéséhez idetartozna annak az elmondása, kicsit megvilágosítva a kevésbé vitatkozó vagy magyarázó éllel, amit a Márciusi Front alapításáról a 162. és 163. oldal eleje mond. Az utóbbi helyen a könyv lényegében azt az utóbbi évtizedekben több ízben előfordult állítást cáfolja, hogy a Márciusi Front alapításában a kommunista pártnak kezdeményező szerepe volt. Ez így valóban nem igaz, mert a kommunista párt Magyarországon pontosan ezekben az időkben, 1937 körül, a szervezkedés mélypontján volt, akik itt akkor kommunistának vallották magukat a fiatalok közül, szinte semmiféle pártkapcsolattal nem rendelkeztek. Ez azonban nem ok arra, hogy valamiképpen kihagyjuk a 158. oldalon említett, a többségükben kommunista ideológiájú egyetemi fiataloknak a kezdeményező szerepét, akik később többségükben a kommunista pártba léptek be. Én azt pontosan nem tudom, hogy a Márciusi Front elnevezés tulajdonképpen hol és mikor indult el, s a könyv helyesen mutat rá arra, hogy ennek tulajdonképpen nagyon sok előzménye volt már régebbről. De azt bizonyosan tudom, hogy 1937-ben Donáth Ferenc és az Egyetemi Körnek a fiataljai keresték fel sorra, részben vidéken, a jelentősebb népi írókat, és sikeresen rábeszélték őket arra, 1 Tanú, 1934-35.10. sz. 285-288. o. 659