József Attila: Levelezése (Osiris klasszikusok, 2006)
Levelek
266. VÁGÓ MÁRTA - JÓZSEF ATTILÁNAK London, 1928. Okt. 26.? [! 27.] Szombat. Drága egyetlen Attilkám, két leveled jött meg. Drágám, nem Te izgattál fel és ne ígérgess ilyen kegyetlen dolgokat, hogy ezentúl csak pontosan válaszolsz leveleimre! Egészen maguktól adódtak ezek a kérdések bennem és nem először, de talán ezredszer életemben. Én mindig örültem, ha Te mint felnőtt leterrorizáltad eszem produkcióit és nem törtem sokat fejemet közeledben és zavarosságaidat is valahogy az időre akartam bízni és akarom most is. És nagyon rendbe van, hogy Te mindig megelégszel pillanatnyi állapotodnak megfelelő fogalmazásokkal és nem is magyarázatokkal. Engem talán 16 éves korom óta a végső kérdések gyötörnek, állandóan fel vagyok tulajdonképen készülve a halálra, de mint magad is írod, nagyon szeretem a világot és mindenáron próbálom belevetni magamat és hiszen ezer alkalmas ösztönöm sőt mondhatnám tehetségem is van erre, próbálom megvetni valahol a lábamat, ahonnan kiindulhatok, megösmerésre. Tavaly mikor elkezdtem készülni a tavasszal lerakott vizsgáimra, úgy gondoltam, hogy ismeretelméletet, történelmet és szociológiát fogok majd tanulni, mert úgy éreztem, ebből a háromból majd együtt kivirágzik valami felelet, valami erő-féle, valami, ami ha nem is biztonság, de egy rendszerezett, iskolázott, több oldalról megbízhatóan kontrolálható gondolkozási képesség. Közbe ezerszer éreztem, hogy a művészet, akár zene, akár más, vagy mondjuk csak a szépség és spontánul érkező örömérzések ezerszer külömb igenek az életre, mintha átrágom magam minden lehetséges tudásokon. És aztán jöttél Te kincsecském és erre elkezdtél centrálissá válni és egyáltalán nem is gondolkoztam máson hosszú ideig, mint rajtad és rajtunk. És tényleg úgy van, hogy a szerelem mindennél fontosabb ahoz hogy élni tudjak, de rettenetes az én kételkedő és minden álláspontot és szempontot megértő zsidó lelkem vagy agyvelőm, amelyik nem tudja biztosan Te vagy-e tényleg aki megmentesz engem avagy a szerelem? Ha apáéktól kapok kétségbeesett levelet, amelyeket ezideig gondosan eltitkoltam előtted, de azt hiszem semmi értelme annak, hogy titkolódzzunk egymás előtt, ugye, melyekben szörnyű aggodalmaikról beszámolnak jövőm irányában, és amelyeket előtted azt hiszem gondosan titkolnak, hiszen a világért sem akarnak bántani, sajnos úgy megértem őket. Mindenki a világon azt hiszi kincsecském, hogy ha megkaptál, meg fogsz csalni és soha-soha sem leszel támaszom nekem! Pedig, mondják, nékem erős vezető kézre volna szükségem, életszomjú•315 •