Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc pályaképe (2001)
"Pusztul, ami csak egy" - Berendezkedés a korlátozott életben (Különbéke, 1933-1936)
a behemót szörny s az éppoly buta vakondok vagy a pici muslica, mikor párzik, - gondolj a termeszekre, ha dagad benned az én, a dicső, s a csillagokra: O, a Titok, O üt át rajtad magába: kedvesedbe! (A huszonhatodik év, 4.) Ugyanezt a viszonyítottságot bontja ki József Attila éppen a „meg nem gondolt gondolat” ellenében szervezett versszövegében: S mint a sakál, mely csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kínok ragyognak, a költő hasztalan vonit... Oh csillagok, ti. Rozsdás, durva vastőrökül köröskörül hányszor lelkembe vagytok szúrva (itt csak meghalni sikerül.) S mégis bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár!... Bízom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szabadság békessége is eljön, finomul a kin — s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain. ([Ős patkány terjeszt kórt...]) Mindegyik szöveg jellegzetessége: a belekódolt, mindenfajta jelenbeli személyességtől különböző, idegen idézet. A huszonhatodik év szonettje önidézet, amely a Szánalom című verset méri rá a Tücsökzene legszárnyalóbb szeretkezést felidéző darabjaira, az Egymás burkai és a Kettős hazánk címűekre, egyben emlékeztet a személyes létezés biológiai kiszolgáltatottságát leíró mozzanatokra a Rémület című versből. A József Attila-vers utolsó előtti versszaka szintén transzponált önidézet, méghozzá legfontosabb versének, az Eszméletnek képét tágítja ki. A záró versszak önidézet is: a történelmi jelen-jövő különböztetés ironizálása, másrészt ennek 143