Kálmán Zsófia - Könczei György: A Taigetosztól az esélyegyenlőségig (Osiris tankönyvek, 2002)
8. Kálmán Zsófia: …Az esélyegyenlőségig. Esélyegyenlőség a gyakorlatban
516 8. ...azesélyegyenlőségig szerepet vállalnak át, majd ennek megfelelően megkezdik harcukat az állami normatíva megszerzéséért. Feltehetően a fejlődés normál menete azt fogja diktálni, hogy az állam vállalja át a költségek egyharmadát, a biztosító a másik harmadát, s a civil szervezet a maga eszközeivel teremtse elő a hiányzó harmadot. Mindenesetre a rehabilitáció terén a civil szervezetek mára olyan volumenű szolgáltatást biztosítanak, hogy a jövőben lehetetlen nem számolni velük. Emberi léptékük, az igényekhez való rugalmas alkalmazkodási lehetőségeik, az újra való nyitottságuk, arányaikhoz képest kiemelkedő mértékű fejlesztési ráfordításaik partnerré teszik őket az állami ellátószervek számára. A sérült emberek pedig az esélyegyenlőség gondolatához, a feltételek megteremtéséhez és a mindezzel kapcsolatban megvívandó csatákhoz igazi harcostársakra lelhetnek a civil szervezetek körében. 8.4. A VALÓDI ESÉLYEGYENLŐSÉG A valódi esélyegyenlőség azt jelenti, hogy az adott személy szinte láthatatlanul belesimul a társadalomba, mint annak egyik alkotóeleme: tanul, felnő, dolgozik, eltartja magát, szeret és szeretik, éli az életét, mint mindenki más. Később lehet kiválni a tehetség és a teljesítmény szárnyain („... a többi nép közt elvegyültem én, / majd kiváltam, hogy azután kiváljon / sok gondom közül ez a költemény”6), előbb azonban mindenképpen egynek kell lenni a sokból. S ennek az értelmes és tartalmas munka a záloga. A munka pedig a tanulással kezdődik, méghozzá olyan feltételek mellett, hogy a kínkeservesen, olykor az átlagnál aránytalanul több energiát követelő tanulással megszerzett bizonyítvány egyenrangú legyen a többségével. Ez pedig leginkább az integrált oktatás keretei között érhető el. Ugyanakkor, amikor némely szakmai vagy földrajzi területen belül már gazdag hazai tapasztalatokkal rendelkezünk a speciális nevelési szükséglettel bíró gyermekek integrált fejlesztése témakörében, kezdve a bölcsődei integrációtól az óvodában dolgozó gyógypedagógusokon át egészen az iskolai együtt nevelés-oktatásig (Borbély et al. 1995), struccpolitika lenne nem szembenézni a gyógypedagógus-társadalmat mélyen átszövő integrációellenes hangulattal. Ennek részint hagyománybeli okai vannak. A magyar gyógypedagógia százéves nemes múltra tekinthet vissza, s mint ilyen, a szegregált nevelés intézményesített bástyája. Hozzájárul ehhez az az egzisztenciális szorongás, amelyet a speciális intézmények dolgozóiban munkahelyük megszüntetésének veszélye ébreszthet. Jól foglalja össze a gyógypedagógus-közösség integrációval kapcsolatos ellenérzéseinek szokásos indokait egy szinte kiáltvány jellegű tiltakozó nyilatkozat, amelyben szót ejtenek az osztályrend lehetséges szétzilálódásáról, a fogyatékos gyermek szükségszerű peremhelyzetbe szorulásáról, a kötelező kudarc okozta lelki sérüléseiről, arról, hogy a mai pénzorientált, önző, a másságot nehezen tűrő társadalomban csúfolódás és gúnyolódás tárgya lesz a gyermek, hogyan fejlődik ki benne emiatt a gátlásosság és passzivitás, s hogy az osztálytól amúgy is túlságosan sok türelmet követelő helyzet tulajdonképpen negatívan diszkriminálja a sé6 József Attila (1935): [A kövezeten...]