Kapitány Ágnes szerk.: „Jelbeszéd az életünk” (1995)
II. A szimbólumkutatás történetének néhány meghatározó alakja
felfedezhetők a modern ember álmaiban is. Néhány ilyen jellegzetes archetipikus mítoszmotívum pl. a Naphős, az újra feltámadó tavaszisten, a világfa, a Paradicsom, a teremtésmondák, a boszorkány, az isteni gyermek stb. stb. Az archetípusok az élet modelljei - mondja Jung az emberi lény sorsszimbólumai, az emberi fejlődés állomásai. Osformák, melyek mindig jelen voltak, és örökké ismétlődnek. Számuk nagy sokaság, de nem végtelen, mint ahogy az emberi élményformák is számosak, mégis behatároltak. Lelkiségünk, mely egyszeri és visszavonhatatlan, ily módon sok, nekünk magunknak is idegen elemet hordoz magában, melyek ellentétben állhatnak saját magunkkal, azaz tudatos beállítottságunkkal, és háborgatják álmainkat, céljainkat, vágyainkat. Ezeket az elemeket felismerni, megragadni, tudatos tartalmainkhoz asszimilálni, nos, ez volna - hajói értem - egyik lényeges feladata a jungi álomelemzésnek. Hérakleitosz után enantiodrórniámk nevezi Jung a tudattalan azon sajátosságát, miszerint egyes tartalmai szöges ellentétben állanak bizonyos tudatos beállítottságokkal, ily módon egy ellentétpárt képezve. Ez a fenomén főleg akkor jelentkezik igen karakterisztikusan, amikor (Jung: Psychologische Typen): „egy extrémen egyoldalú irányultság uralja a tudatos életet, annyira, hogy az idők során egy ugyanolyan erős tudattalan ellenpozíció alakul ki, ami aztán megnyilvánul a tudatos teljesítmény gátlásában, majd annak irányzatát is megszakíthatja”. Jung példaként említi a kultúrtörténetből Pál apostol pszichológiáját és a kereszténységhez való megtérését; aztán a beteg Nietzsche Krisztus-identifikációját és Wagner istenitését, majd későbbi ellenségességét irányában; Swedenborg^tváltozását tudósból látnokká stb. Azt mondjuk, hogy ilyenkor a tudattalannak egyfajta kompenzáló hatása érvényesül. Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy a Jung műveiben szerteszét található leírások alapján rövid összefoglalást nyújtsak a különböző archetípusokról, funkcióik szerint csoportosítva néhányukat. 1. Archetípusok, melyek a tudattalan egy részét vagy egészét szimbolikusan ábrázolják, leképezik. Önleképezők, autoszimbolikusak. Ilyen pl. a labirintus, ami az alvilágot, a testbelsőt képezi le, aminek a modern pszichológiai nyelvezetben és élményvilágban a tudattalan felel meg. 2. Archetípusok, amelyek az eredet, a születés, a tudattalan ködben való lét különböző fokainak szimbólumai. Ilyen pl. az ős káosz, az egymásba kapaszkodó ősszülők (ouroboros: saját farkába harapó kígyó). A sárkány, amely őrzi a kincset, azaz a nehezen megszerezhető (pszichés) értéket, kvalitást, avagy az elrabolt királylányt (azaz az önálló életre még nem képes animát, ami a lelki élet bizonyos vonatkozásainak infantilizmusát, nem szabad voltát jelzi). Fejlettebb fokon megjelenik a Magna Mater, a személyesen túlmutató szülő- és elnyelő nagy anyakép, aztán az atyai szimbólumok, a fiút kasztráló ősi apaképtől az Öreg Bölcsig (Alter Weise). A gyermekarchetípus utalhat általában egy csökkent differenciáltságú funkcióra, vagy a tudatködből fokozatosan kidifferenciálódó tudatra; bizonyos veszélyekre, melyek a gyermek istent, Dionüszoszt feldarabolással fenyegetik. (,A gyermek ködbe pusztul kóborán...” - József Attila) 3. Kompenzáló archetípusok. Ezek tudatos énünk identitásaival szemben állva, azokkal ellentétpárokat képeznek. Personának nevezi Jung azt az alkalmazkodási szisztémát, melynek segítségével a világban közlekedünk. Az elnevezés az antikvitásból ered, így nevezték a színész maszkját (persona: per-sonare: keresztülhangzani). Jung az elnevezéssel érzékelteti, hogy itt nem az igazi valónkról van szó, hanem egy többé-kevésbé hozzánk tapadt maszl<ró\, amelyet a világban hordoznunk kell. Minél erősebben tapad ez a maszk, minél inkább azonosítjuk magunkat vele, annál szűkebb lesz a mozgástér, annál több marad ki. Ezzel még nem mondtunk értékítéletet, csak lelki tényállást. Nos, ami kimarad, 272