Kapitány Ágnes szerk.: „Jelbeszéd az életünk” (1995)
IV. Néhány, az identitásalakulás szempontjából fontos terület interdiszciplináris körüljárása a „szimbolizáció” kutatásának eszközeivel - C) A város
fölülről, az elhivatott ember fölényével tekint a város lakóira. Nemcsak hogy nem szegül a hivatalos ideológia ellen, de egyenesen letéteményesének tudja magát. József Attila ismert sorait parafrazálva, a saját értelmiségi osztályának tulajdonítja a munkásosztály világtörténelmi küldetését: „Nemesek és polgárok után mi csaptunk a történelem lovai közé. Eltöröltük családfa és vagyonjogát a hatalomra: döntésre ezután csak a kinevezés jogosítson.”2h (Mintha csak a „korai szocializmus” elméletének valóságos - és brutális gyakorlati fedezetét akarná Konrád modellálni vele.) S ami még meglepőbb: az elbeszélő saját kudarcaiból sem látszik különösképpen okulni, egyéni áldozatnak tekinti az értelmiségi osztály hatalmának oltárán. Érthető, hogy a különböző nézőpontok függvényében karakterisztikusan eltér a városi környezet megítélése is a két regényben. A látogató elbeszélője számára magától értetődik, hogy a modern nagyvárosi élet mindenütt, tehát Közép-Kelet-Európában A szükségképpen hasonló nehézségekkel küzd. A közös „emberi sors” - a sikerképtelenség általánossága, illetve általánosíthatósága - fellebbezhetetlennek mutatja e jelenséget, és óhataüanul megértővé tesz iránta. Ezzel szemben A városalapító e lbeszélője éppen az örökségük kapott árnyoldalak kiküszöbölésére készül, s a közép-kelet-európai értelmiségnek a polgári fejlődést radikálisan korrigálni kívánó (ugyancsak hagyományosnak mondható) öntelt voluntarizmusát képviseli. Őszintén hisz abban, hogy sikerrel avatkozhat be az emberi viszonylatok alakulásába. A túlhaladottnak ítélt világot elutasító gesztust természetszerűleg egészíti ki a vágyottat megidéző utópikus látomás a „baloldali város”-ról, ahol valóban mindenki szabadnak és egyetemesnek tudhatja magát.2' 6. A két regénynek ugyanakkor egybecsengő sajátossága, hogy a főszereplő alakja távolról sem egyértelmű. A látogató elbeszélője jóval nagyobb formátumú annál, mint az a hivatalnok, akinek mondja magát. Nyelve, stílusa látványosan más, mint ami egy ilyen figurától elvárható lenne. Konrád meg sem kísérli a hivatali nyelvet imitálni, sőt egy költői képekben rendkívül gazdag, szakszerű leírásokban és bölcseleti igényű megállapításokban bővelkedő szöveget ad hőse szájába. így óhatatlanul megnő T. súlya; kivételes öntudatát nem annyira a helytállásában rejlő bürokratikus ethosz magyarázza, mint inkább az, hogy a regény elbeszélőjeként túllépi szerepe határait: a dolgok kimondásával értelmiségi-emberi küldetést teljesít. A városalapító elbeszélője is sokkal többet tud és főként sokkal kritikusabb szemmel lát, mint ami a tervezőmérnöknek akár a korábbi, akár a későbbi helyzetével magyarázható lenne. Nézőpontját ismételten változtatja: többnyire azonosul az új uralkodó osztály szemléletével, némelykor azonban megkülönbözteti magát tőle, s a kapitalizmus baloldali, sőt marxista kriükájának érveivel él az új társadalom abszurd és képmutató vonásainak érzékeltetésére. Jellemző példa erre, ahogy felhasználja és átformálja Anatole France-nak a polgári demokrácia korlátáit célba vevő szellemes mondását, miszerint a törvény egyenlő mértékben engedi meg gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt aludjon. (A negyvenesötvenes években sokat idézték nálunk, mint a .formális demokrácia” vagy általában a demokrácia elégtelenségének bizonyítékát.) A városalapító elbeszélője már az államszocializmus „egyenlőségéről” ironizál: „Egyenlők lettünk nemcsak a törvény előtt, abban is, hogy nincsen termelőjavunk, a főmérnök és a portás egyaránt államhivatalnok, én százmilliós összegekről döntök, ő köszön a belépőknek, dönthet azonban úgy is, hogy nem köszön.”28 608