Kardos András - Radnóti Sándor - Vajda Mihály szerk.: Diotíma. Heller Agnes 70 születésnapjára (1999)
Radnóti Sándor: Majd emlékezni jó lesz (Variációk a művészet vége témájára, idézetek és széljegyzetek)
korlataival. Majd emlékezni jó lesz, de meddig van mire emlékezni? Mikor szűnik meg a nagyság után a nagyság iránti érzék is? Mikor fakul ki a vértócsa olyannyira, hogy csak a semmi lesz látható? Talán épp e miatt a kérdés miatt kölcsönöz a művészet végéről elmélkedve mind Danto, mind Heller kitüntetett szerepet a jelennek. Danto ezt úgy fejezi ki, hogy kiváltság volt a történelemben élni, Heller pedig valahogy úgy, hogy kiváltság egy olyan korszakban élni, amikor a művészet egész története - tétjeivel együtt - (talán csak még?) belátható. „Elveszítjük a szép műalkotások lehetőségének képességét, és elnyerjük az emlékezés képességét és azt a képességet, hogy a hajdan létrehozott szép műalkotásokat élvezzük. Elnyerjük a reflexivitást, elveszítjük a kreativitást.”13 Heller Ágnes úgy véli, hogy Hegel jóslata a művészet végéről nem metafizikai rendszerének következményeképpen, hanem kultúrkritikai, tapasztalati értelemben beigazolódott. Ugyanakkor szolidaritást javasol a művészet vége utáni művészettel, amely - saját gyülekezetének szellemében - továbbra is a szépség keresésével foglalkozik: önmagában immár nem elégséges voltában saját végességének és az ember végességének tudatában. „Az én szívem sokat csatangolt, / de most már okul és tanul. / Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul.” Ez vezethetne ahhoz a tizedik értelmezéshez, amely számomra a legaktuálisabbnak tűnik: a művészet „végét” a műalkotások autonómiájának és heteronómiájának viszonyában kell interpretálni. (És bizonyos értelemben vezet is, amennyiben Heller könyvének későbbi pontján arról beszél, hogy a mai művészet közelebb áll Hegel heteronóm természeti szép-fogalmához, mint az autonóm művészi széphez. Lásd továbbá a 2. értelmezéshez adott kommentáromat.) Márkus György ragyogó történeti rekonstrukciójában, a Hegel és a művészet vége című tanulmányban a következőt úja: „Úgy vélem, hogy a »művészet végét« kimondó hegeli tétel vitathatatlan hatásossága, az, hogy a modern művészetről szóló viták folyvást megújuló toposzává vált, elsősorban annak köszönhető, hogy radikálisan problémájává tette a művészet problematikus helyzetét, társadalmi relevanciáját és kulturális teljesítményét övező tisztázatlanságot és bizonytalanságot. Ez a problematikus helyzet nem külső korlátozódásokból adódik, hanem éppen a művészet autonómmá válásából mint fejlődése teloszából, abból, hogy a művészet teljesen és kizárólag művészet lett és semmi más. Ám a »művészetek végének« eszméje önmagában csak negatívan fogalmazza meg ezt a helyzetet, mint »legmagasabb rendeltetése« elvesztését, elvesztését ama képességének, hogy a közvetlen felfogás számára feltálja a közösség végső, megkötő céljait, s ily módon a gyakorlati cselekvésorientáció és szociokulturális azonosság hatékony formája legyen.”14 Márkus meggyőz arról, hogy Hegel gondolatkörében a művészetet emancipálódása, defunkcionalizálódása, kizárólag és „csak” művészetté válása, 13 Heller Á.: 1. m. 217. o. 14 In Márkus: Metafizika - mi végre? Budapest, 1998, Osiris-Gond, 208. o. 433