Kardos András - Radnóti Sándor - Vajda Mihály szerk.: Diotíma. Heller Agnes 70 születésnapjára (1999)
Garai László: Dialógus az emberről, a génállományáról, meg a szertelenségéről
Természettudós: De az istenért! Ha a belső diszpozíció csak jelenség - ha egy törékeny tárgy törékenysége csak olyasmi, amiben megjelenik a lényege akkor micsoda maga ez a lényeg? Talán az eltörés ténye, amikor a dolgok kedvezőtlenül alakulnak? Az eltörés jelenik meg lényegként a törékenységben mint jelenségben? És ha szerencsés esetben a törékeny tárgy nem törik el, akkor egy másik lényeg nyilvánul meg ugyanabban a jelenségben, tudniillik, a törékenységében? Hiszem, hogy te is képtelenségnek tartod mindazt, amit itt most összehordtam. Márpedig nem szeretnélek megbántani, de korábbi kijelentésedről, amelyet utólagos fejtegetéseid nyomán csak most értettem meg összefüggéseiben, ilyesmik jutottak eszembe. Arra a kijelentésedre gondolok - javíts ki, ha rosszul idézem fel -, hogy az egyes emberek magatartási aktusai alkotják az ember lényegét, amely azután a kérdéses magatartásra való előzetes diszpozícióban jelenik meg - utólag. Vagyis, példádhoz visszatérve: ha X megpofozza Y-t, akkor ez az ember lényege, ha történetesen nem pofozza meg, akkor másmilyen lényege van az embernek, de mindkét esetben az emberi fajra jellegzetes agressziós ösztönben fog megjelenni ez az oly igen különös lényeg... így valahogy, nem? Filozófus: Nem. Természettudós: Tessék? Ja, szóval nem... Akkor kérlek, hadd szolgáljon szellemünk épülésére, s hallgassuk meg még egyszer, hogy hogyan is van ez a dolog teszerinted. Ember: Én úgy képzelem, hogy már az hirtelen megvilágosodással szolgálhatna, ha az én kérdésemre válaszolnál, József Attila kimondott diagnózisának és sejtetett prognózisának igaza vagy tévedése felől. Filozófus: Nem kell mondani, hogy az Ars poetica és benne az idézett másfél sor versnek úgy tökéletes, ahogyan József Attila megírta. Ám az összefüggés filozófiai érdemét ítélve így lenne korrekt: „Szertelen(kedik) az ember, de még nem nagy, hát képzeli”. A szertelenkedés - kilépés a középszerből. Aki szertelenkedik, nem feltétlenül jobb, mint a középszer (ahogy ezt az értelmiségi ember hajlandó gondolni), nem is feltétlenül rosszabb (amint a kispolgár gondolná) - egyszerűen más, mint a „többiek”, egyéniség, akinek szertelen megnyilvánulása: az individuális tett. A szertelen individuális tett minta, amely kényszerítő erővel provokálja ki, hogy kövessék vagy hogy elhatárolódjanak tőle - eltérően a középszer alakzataitól, amelyekhez az ember a nyilvánosság előtt konformálódik, miközben privát szférájának különállását megőrzi e nyilvánosság nyomásával szemben. A kihívó minta követése vagy az elhatárolódás tőle, ha nem a konformálódás és a különállás automatizmusával történik, maga is individuális tett. A harmincas évek különböző előjelű szertelenségei újabb szertelenségeket indukáltak: a vezéreket nem konform tömeg követte, hanem olyan emberek, akik az individuális tettek szertelenségeit nap mint nap elkövették - a velük szemben fellépők meg éppen nem a magánéletbe vonultak vissza az elutasított minta elől. És most hadd kérdezzem meg a Természettudóst: ha egy új minta az élővilágban elszaporodik, egyre több egyedben ölt testet, nem arról van-e szó, 166