Kardos András - Radnóti Sándor - Vajda Mihály szerk.: Diotíma. Heller Agnes 70 születésnapjára (1999)
Radnóti Sándor: Majd emlékezni jó lesz (Variációk a művészet vége témájára, idézetek és széljegyzetek)
getése, a szenvedélyek elcsöndesednek, s - talán vakon - azt reméljük, hogy a halálfélelem csillapodik. Az alkonyat lidérces szépsége és boldogsága ez, ahogy egy másik versben (a „Költőnk és kord"-ban) hallatik: „Hadd most azt el, hadd most ezt el. / Nézd az esti fényt az esttel / mint oszol... // Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyul. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl.” Talán minden modern eudémonizmus (a radikális hedonisztikus változatoktól eltekintve) ilyen öreges. A beteljesedés már Hegelnél is a véggel, az alkonyattal és egy életforma elöregedésével állt összefüggésben. Kőjévé arról beszélt, hogy mi „mehet tovább” a történelem végével: „a művészet, a szerelem, a játék stb., röviden: minden, ami boldoggá teszi az embert”. Csakhogy kérdés: milyen művészet? József Attila verszáró szakaszának rendkívüli volta - nagy művészete - nyilvánvalóan összefüggésben áll azzal a feszültséggel, amelyet előzményeivel teremt. De el lehet-e képzelni annak a világnak a művészetét, amely ebben a szakaszban utópisztikus módon, mint promesse du bonheur megjelenik: el lehet-e képzelni azt a világot létező művészetként? Mindenki, aki ma újragondolja Hegel jóslatát a művészet végéről (és igen sokan teszik ezt), ilyesféle világ művészetére, vagy ilyenféle művészetre gondol. Lehetséges, hogy ilyen ma, vagy ilyen lesz a művészet? Arthur C. Danto (akitől a fenti Kojéve-idézetet átvettem) például ezt írja: .Ahogy Marx mondhatta volna, lehet az ember absztrakt délelőtt, fotorealista délután és minimális minimálista este. Vagy kivághat papírbabákat vagy bármi mást. Eljött a pluralizmus kora. A pluralizmus pedig azt jelenti, hogy nem számít már, mit csinál az ember. Amikor az egyik irány éppolyan jó, mint a másik, akkor az irány fogalmának egyáltalán nincs értelme. A díszítés, az önkifejezés és a szórakozás természetesen fontos emberi szükségletek. Mindig lesz feladata a művészetnek, ha a művészek megelégednek ezzel.”1 ♦ Hegel híres gondolata a következőképpen hangzik: .....a művészet már nem adja meg a szellemi szükségleteknek azt a kielégülést, amelyet régebbi korok és népek kerestek, és csakis benne találtak meg; azt a kielégülést, amely - legalábbis a vallás oldaláról - a legbensőbb módon kapcsolódott a művészethez. A görög művészet szép napjai, csakúgy, mint a kései középkor aranykora, elmúltak. ...jelenünk, általános állapotánál fogva nem kedvező a művészet számára. Magát a gyakorló művészt sem pusztán mintegy a körülötte egyre hangosabbá váló reflexió s a művészetre vonatkozó általános vélekedések és ítéletek szokása fertőzte meg és csábította arra, hogy még munkáiba is minél több gondolatot tömjön bele, hanem egész szellemi műveltségünk olyan természetű, hogy maga a művész az ilyen reflektáló világon s annak viszonyain belül áll, és akarata s elhatározása segítségével attól elvonatkoztatni, vagy különös nevelés vagy az élet1 Arthur C. Danto: A művészet vége. In Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Budapest, 1997, Atlantisz, 128. k. o. Babarczy Eszter fordítása (módosítva). 426