Kardos András - Radnóti Sándor - Vajda Mihály szerk.: Diotíma. Heller Agnes 70 születésnapjára (1999)
Veres András: Olvasatok Heller Ágnes Kosztolányi-könyvéről (Értelmezéstörténet hét tételben)
Kezdő irodalomtörténészként egyre jobban tájékozódtam az irodalmi életben, s a Kosztolányi-könyv sok más, nyomtatásig nem jutó olvasatával is megismerkedtem. Lassacskán világossá vált, hogy Heller Ágnes értelmezését miért gondolják Kosztolányi elleni támadásnak. Annak a kérlelhetetlen és érzéketlen marxista kirekesztésnek a folytatását látták benne, amit Lukács György 1945 utáni cikkei példáztak. Lukács szemében ugyanis könnyűnek találtatott a magyar irodalom túlnyomó része: Arany Jánostól és Madách Imrétől Babitson, a Nyugat és a Szép Szó körén át Kassákig, Weöresig és Németh Lászlóig. S kétségtelen, hogy Az erkölcsi normák felbomlása koncepcionálisan Lukács Györgynek még a húszas-harmincas években kialakított „kétszintes” (történetbölcseleti/világtörténelmi és politikaszociológiai/magyar történelmi) fejlődéssémájához kapcsolódott. A történetbölcseleti szint a „társadalmi formák” marxista elméletét jelenti, a polgárság egykor forradalmi, majd 1848 vagy legkésőbb 1871 óta reakciós szerepével, a kultúra egyelőre föltartóztathatatlan, permanens hanyatlásával (nem proletár talajról immár nem lehet jelentős értéket teremteni, a proletár művészet viszont még nem több, mint a régi, haladó polgári művészet folytatása). Ez a szint Lukács számára a meghatározó, ennek rendeli alá a magyar fejlődésről vallott nézeteit is. Úgy gondolta, hogy 1848, majd 1867 a két legfontosabb fordulópont történelmünkben: az első jelentős előrelépés, a második viszont jóvátehetetlen megtorpanás volt a magyar polgárosodás útján. A gyenge polgárság kompromisszumot kötött a „történelmi Magyarország” feudális erőivel, és e kompromisszum tartós pangásra kárhoztatta a magyar társadalmat és kultúrát egyaránt. A két fejlődésséma részben átfedi egymást, például a magyar polgárság megalkuvása a feudalizmussal Lukács felfogásában képtelen módon egybeötvöződik az európai késő polgári hanyatlással. Aligha meglepő, hogy e sommás képnek - amely a fő vonalnak tekintett Petőfi-Ady-József Attila-triász mellett csak keveseknek kegyelmezett meg nem volt sikere a különben igencsak megosztott magyar szellemi életben. Szélesebb körű hatásáról csupán addig beszélhetünk, amíg a hivatalos (pártállami) álláspont rangján volt, s koncepcionális keretét adta a kötelező iskolai tanterveknek. Bár semmiképp sem becsülném túl irodalmi közvéleményünk hajlandóságát a szolidaritásra, előbb Lukács György, később a (részben) tanítványaiból alakult Budapesti Iskola politikai elszigetelésének sikerességéért az ő harcosan elkülönülő-elkülönítő pozíciójuk is okolható. (Igaz, nem válik a magyar szellemi élet dicsőségére, hogy amikor Hellerék egzisztenciálisan lehetetlen helyzetbe kerültek, nemigen siettek a segítségükre.) A hatvanas évek elejétől - Lukács György 1956 utáni politikai megbélyegzését is kihasználva - megkezdődött a magyar irodalom kirekesztett nagyságainak visszavétele, pontosabban visszaengedése a hivatalos kánonba. Egyik szerény epizódja volt ennek Bóka László, majd Kiss Ferenc, Rába György és mások erőfeszítése Kosztolányi Dezső irodalomtörténeti rehabilitálására. A hetvenes évek második felében fellépő új írógeneráció, Esterházy Péter nemzedéke azután ismét fölfedezte magának Kosztolányit. A nyolcva-542