Kenedi János: A halál és a leányka. Válogatott esszék (1992)
5. Fejezet - Emberekről, eszmékről, politikáról
ban kis csoportok verődtek össze, hogy emelkedő lábai közt benézzenek a szoknyája alá. Csupán a harmadik szónokra emlékszem, mert köztiszteletben álló tanárnak számított a gimnáziumban, senki nem értette, miért kellett neki is részt vennie az inkvizícióban. Nemrégiben véletlenül megfejtettem a rejtélyt. Egy szomszédasszony, akit csak kutyasétáltatás közben váltott konvencionális szóváltásokból ismerek, szólt, hogy beszélni szeretne velem, menjek fel hozzá. Se szó, se beszéd, elém helyezett egy vastag dossziét, teli 56-os újságokkal és dokumentumokkal. Zavaromat látva, csupán annyit mondott: „Úgy érzem, ezeket Magának kell adnom." Hétfő volt, és az előzó szombaton zajlott le a Nyilvánosság Klub történészvitája. A sajtó nemcsak a Nagy Imre Intézet újraindításáról számolt be, de arról is, hogy a vita napjára időzített, a Századvég kiadásában megjelent A forradalom hangja és az Igazság a Nagy Imre-ügyben című könyveket én szerkesztettem. Rokonszenvén felül, a szomszédasszony a hozzájárulását kívánta átnyújtani a jövendő Intézethez a dossziéval. Hazaérve nekiestem a dokumentumoknak - s mit találtam köztük? Ennek a harmadikként szónokló tanárnak 1956. november 1-jén, Kopácsi Sándor által kibocsátott nemzetőrségi igazolványát a hozzátartozó karszalaggal egyetemben. Nos, ezért kellett kanosszát járnia a köztiszteletnek örvendő tanárnak az én szógyenszemlémen, bár ha jól emlékszem, ő úgy hasalt, ahogy én afeleltetéseken. Az utolsó szó jogán nekem is kellett mondanom valamit; csupán a kezdőszavaimat tudom fölidézni: „én vagyok a rossz, én dögöljek meg", föl akartam még tépni az ingemet, hogy hová lőjenek, de az én vihogásomtól, s a díszterem röhögésétől ez a gesztus már nem sikerült. Mi volt a főbűn? Inkább halmazatinak mondanám a bűneimet. Amiért ezt a cirkuszt rendezték, önmagában akkor is nevetséges volt. A Mezőgazdasági Kiállításra menet, az iskola különvillamosáról letéptem a „Nem hirdetjük, úgyis tudja” feliratú plakátot, amelyen egy nagy kérdőjel díszelgett, s én nyilván hozzátettem valamilyen politikai célzatú felkiáltójelet. Azért nevezném halmazatinak a bűneimet, mert akkor és ott balhéztam a gimnáziumban, amikor és ahol csak lehetett. Voltaképpen nem viselkedtem másként, mint nyolcadikig az általános iskolában, de kiolvadt a közegem. A gimnáziumban egyedül voltam abból a bandából, amelyik az általánosban körülvett, s én nem voltam hajlandó tudomásul venni a szituáció megváltozását. Egyedül Hann Endrével értettük meg egymást - aki 27 évvel később ügyvivőnek jelölt a Nyilvánosság Klubba, amelynek történészvitája után fény derült a tanár vezeklésének rejtélyére -, ám Hann még csak osztálytársam sem volt. A szünetekben, a folyosón tudatta, hogy az ő közege ugyanúgy szétszóródott, mint az enyém. Annak a KISZ-es osztálynak, amelyik a cécót rendezte, elég könnyű dolga volt a József Attila Gimnáziumban. Hann egy évvel utánam röpült, bár előbb ért a Toldy Gimnáziumba , mint én. Az iskolagyűlésen engem destruktívnak minősítettek - teljes joggal! Mi egyéb kívántam volna lenni, ha a KISZ-t a konstruktivizmus jegyében szervezték, akkoriban már tömegszervezetnek?! Huszár Tibor még elitként szervezte a KISZ-t ugyanitt, de én már csak a hírét ismertem: mire bezsuppoltattam a József Attilába, ő már leszolgálta a Petőfi-köri titkárságért rémért büntetést, s tudományos szamárlétrán fölfelé haladtában az „ifjúsági bű-357