Kenedi János: Hogyan kéne embert szeretni? Tanulmányok, esszék, tárcák (Budapest, 2019)

Fél évszázad Kenedi Jánossal

FÉL ÉVSZÁZAD KENEDI JÁNOSSAL 11 János ugyanis egyfelõl hihetetlen tudást halmozott fel saját erõbõl, másfelõl híján volt annak a jártasságnak és szellemi fegyelemnek, amit az iskola nyújt. Soha nem mutatott készséget arra, hogy eleget tegyen a nevelési intézmények reguláinak és kötelmeinek. Nemrég megmutatta elsõ óvodáját, ahonnan kezelhetetlenség okán eltanácsolták; fogalmam sincs, hogy ezt hány iskolai kizárás követte (a József Attila Gimnázium­ból destruktív magatartás címén csapták ki). Ami neki fontos volt, azt magától is habzsolta, ami az érdeklõdési körén kívül esett, arra nem volt hajlandó idõt vesztegetni. A hivatalos tananyagot eleve elutasította, azt kereste, ami ki volt cenzúrázva onnan. Sokkal többet tudott, mint böl­csész hajlamú kortársai többsége, viszont tudása tele volt vakfoltokkal. Döbbenten fedezte fel, hogy a bálványozott Jászi Oszkár úton-útfélen Adyra hivatkozik, aki pedig a tananyag része, tehát gyanús. Rendszeres látogatója volt a Széchényi Könyvtárnak, ugyanakkor fennmaradó ideje jó részét a Kalefen (a Moszkva téren) gyülekezõ „galeriben” töltötte. Jó esélye volt rá, hogy elkallódjon. Idõsebb barátai csiszolgatták az ítéleteit, olvasnivalókra hívták fel a figyelmét. Az egyetemre nem tudták rábeszélni, végül abban egyezett ki, hogy az újságíró-iskolát azért elvégzi. Újságíró mégsem lett belõle: cikkeit rendre visszadobták mint „a jelenlegi helyzetben” nem közöl­hetõt (gyakran ugyanazok, vagy azoknak a barátai, akikkel a kávéházi asztalok valamelyikénél együtt ült). A Budapester Rundschaunál gya ­kornokoskodott egy ideig, mígnem az egészbõl elege lett, és felmon­dott. Ezután egészen a rendszerváltásig már csak egyetlen állása volt: 1969–70-ben lektorként dolgozott a Magvetõ Kiadónál (innen egy rend­õri figyelmeztetés nyomán repült). János végtelenül tisztelte baráti pártfogóit, és gyermeki bizalommal viseltetett irántuk. Többükkel mindvégig felhõtlen, szeretetteli maradt a viszonya. A közegtõl azonban lassan, észrevétlenül elidegenedett. Idõ­sebb barátainak nemzedéke volt az, amelyik megkötötte az íratlan alkut a konszolidálódó Kádár-rezsimmel. A hatalom egyre kevésbé várta el az értelmiségtõl a hivatalos ideológiával való azonosulást. Beérte azzal, hogy tiszteletben tartanak bizonyos tabukat. A szerzõkre és a szerkesz­tõségekre bízta, hogy maguk puhatolgassák, hol vannak a tûréshatárok; õ maga csak a naivitásból vagy vakmerõségbõl – vagy a soron következõ kurzusváltásról mit sem sejtve – tilosba tévedõ szerzõket büntette szi­lenciummal, nyilvános megbélyegzéssel, a fõszerkesztõket leváltással.

Next