Kenedi János: Hogyan kéne embert szeretni? Tanulmányok, esszék, tárcák (Budapest, 2019)
II. Példázatos emberek - Szakítópróba
204 PÉLDÁZATOS EMBEREK fogva nyihogott, én meg biztosítottam róla: picurkát se fogok megsértõdni, ha nem közli a kéziratot. A visszaküldõlevél-gyûjteményem gyarapításáról is lemondok, mondtam nagyvonalúan, csak hogy a barátságot fitog tassam. Szedelõzködtünk, s én annyira felhangolódtam, hogy Buster újabb meglepe tésére nem a Citadellára vettük az irányt, hanem elkísértük B.-éket a Feneketlen-tó felé. Útközben megint a lapról beszélgettünk, de most már egészen más tónusban. 45-47 között kiváló folyóirat volt az, amely inkább véletlenül, semmint helyezke désbõl nemrég B. ölébe hullt Cs. Szabó Ostromnaplója, Ottlik Virrasztók ja is a Budapest ben je lent meg, amelyben Cholnoky, a fellegjáró csillagász, felképel egy nyilas keretle gényt; az ostrom utolsó napjaiban játszódó novellát mind ahányszor elõvettem. Vas bújtatásának hangulatáért olvastam, talán mert az egyik figura hússzor is kimegy az erkélyre cigarettázni, és olyan szaggatottan slukkol, ahogy Vas Pista szokott. Legalábbis öt novellája jelent meg ott Mándynak is: a Havas játékok meg az Idegenek azóta sincs kötetben, a Fehér város pedig csak az 1949-es Vendégek a palackban címû kötetben találha tó. Oda eregette Berda is azt az orrszúrós versszakot – „Ó, pesti bûz, messze / áradó fanyar büdösség! / Hízz meg dögkövérre, / hogy az ördögnek jólessék” –, bár emel kedettebb mûvek is megjelentek a lapban, hogy mást ne mondjak, Örkény Budapesti imá ja azóta is kiadatlan. Sõt, más mûfa jokban még emelkedettebb dolgok is voltak abban a lapban – vagy csak a közelgõ elõszelek miatt? ki tudja –, Scheiber professzor ismeretlen József Attila-verseket adott közre, Kosáry Domokos pedig Marx Szemere Bertalan hoz írt leveleit publikálta, mielõtt a fordulat beállt, s 48-ban a Budapesti Nemzetközi Vásárról kiadott tematikus számmal egyszer s mindenkorra véget vetettek annak, hogy az Új hold és a Magyarok szerzõi egy képeslappal irodalmat játsszanak. B.-t kevéssé érdekelték a belõlem fölbugyborékoló olvasmányélmények, azt hiszem, úgy lehetett lapjával, mint bárki más, mai folyóirat-olvasó. Csupán arról a hatvanas években indult új folyamról tudott, melyet mindenki fanyalogva félrehajít, tudván a lap egyetlen komoly funkcióját azért kreálták, hogy valahová félreállítsák az 56 utáni megtorlás egyik sajtóhiénáját, az egyre kényelmetlenebbé váló mérges tollnokot. 6 Az irodalmi ragadozó iránti undor a feledésnek kútmélyére nyomta a lap 1945–1948 köz ti elõdjét, s ha lehet, még mélyebbre – a tudat alá – szorította szerkesztõjét, a pesti kávéházak, fõként a Pilvax környéki élet