Kenedi János: Hogyan kéne embert szeretni? Tanulmányok, esszék, tárcák (Budapest, 2019)
II. Példázatos emberek - Szakítópróba
212 PÉLDÁZATOS EMBEREK volt nagyobb az õ erõfe szítése. Hanem mindjárt a munka legeslegelején megtudtam, hogy Aczél orrol valamiért Gáspár Zoltánra – talán a Kié József Attila (1940) címû cikke miatt, de az is lehet, hogy valami régi nõügy volt a dologban: az özvegy itt ködösített –, a vállalkozás ilyenformán eleve reménytelenül indult. Ám Gáspárné felvette a küzdelmet az égi hatalmakkal, s megmozgatott minden követ. Kállai Gyula már meg volt nyerve az elõszóhoz, hátulról pedig alighanem Ortutay tanulmánya támogatta volna a kötetet, bár nem vennék mérget az utószóíróra, mert munkaülésrõl munkaülésre röppentek fel a Szegedi Fiatalok vagy a Cobden Szövetség ballasztjaitól mára már megszaba dult, szalonképes mentõangyalok. Gáspárné pedig fûnek-fának mutogatott egy 1964-ben kelt Simon István-levelet, amelyben a Kortárs szerkesztõje elutasította ugyan férje tisztázására tett írásbeli kísérletét (Vértes György feketítésérõl volt szó), de azzal, hogy az özvegy cikkét „szerkesztõségünk közölni akarta, épp értékes ada tokat közlõ jellege miatt”. 1964–1970 között ez a bizonyos „közölni akarta” tartotta az özvegyben a lelket, aztán 70-ben jöttünk még hozzá lélekerõsítõnek ketten, „ráme nõs fiatalok” (Kállai Gyulát nem is számítva). „Társam”, mogorva, kopasz öregúr, a Pártközpontban dolgozott, valahol a portás és az alosztályvezetõ közti létra titkos fokozatainak egyikén: Gáspárnénak nem volt szabad elárulnia, pontosan melyik grá dicson. De ennek az úrnak lett volna a feladata Aczélt jobb belátásra bírni. Minél jobban púpozódtak a néhai Central kávéház melletti lakásban a folyóiratokból kigé pelt cikkek, Gáspárné annál vehemensebben fõzte a pártközpontos muftit. Emberfeletti erõt fekte tett a szigorú öregúr körüludvarlásába, és mentül vehemensebben fûzte, annál job ban hitt is benne. Hozzá is ment feleségül: valakibe csak kapaszkodnia kellett az után, hogy Gáspár sajtó alá rendezett „kötetét” elnyelte örökre Kardos elvtárs íróasztala. Én meg nem vagyok valami éles megfigyelõ, pedig idejében észrevehettem volna, hogy míg én Gáspár cikkei iránti lelkesedésbõl nagy nehezen lenyomtam a torkomon a kínálgatott zselélabdacsokat, az öregúrnak még akkor se kellett távoznia a munka ülések után, mikor a zselé már elfogyott. Hálából a kellemes, de haszontalan mun káért, Erzsit megajándékoztam Gáspár Zoltán „kötetének” negyedik kézirati példá nyával, s gondoltam, ha már ilyen szépen együtt van, minek keresgélném elõ újból a szóba jöhetõ cikkeket. Vezér Erzsitõl hazahoztam még öt kiló folyóirat-repertóriumot.