Kenedi János (szerk.): Bibó-emlékkönyv 1. (1991)
II. Tanulmányok - Márványi Judit: Köszönet helyett
Köszönet helyett 239 voltam elég erős ahhoz, hogy a csupasz tényekkel szembenézzek. Jobb volt, hogy megértettem: a zsidókat ért bántalom csak része annak az évezredes igazságtalanságnak, ami az egész népet érte, jobb volt hinni abban, hogy a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésével, az osztályelnyomás felszámolásával az antiszemitizmus is megszűnik. Nem volt kérdéses számomra, hogy kommunistának kell lennem. Tudtam, hogy az új társadalomban -éppen azáltal, hogy megszünteti a paraziták és kizsákmányolok uralmát, és megszünteti a szegénységet, a nyomort: a társadalmi javakból mindenki csakis munkája, később, egy még boldogabb rendben szükséglete szerint részesül - mindenféle diszkrimináció is megszűnik. A gonosz téboly uralma mögöttünk, lehetetlen, hogy még egyszer pusztítani tudjon, új világ küszöbére értünk, a föl, föl ti rabjai autentikus jelentése: seid umschlungen Millionen, vagy magyarul: hogy végre egymást szívben átkarolják..., hogy a legalsóbb pór is kunyhójában mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók. Semmit sem akartam annyira, mint egy olyan világot, ahol nem érhet bántás senkit, amiért más vallásű, más fajú, ahol nincsen áldozat, és nincsen hóhér; éhesek, rongyosok, szegények és gazdagok sincsenek. És legalsó pór: hárommillió nincstelen szegényparaszt sincs többé, mert földesúr sincs, a földet az uraktól elvette és szétosztotta a parasztok között a Magyar Kommunista Párt. Ma sem veszem zokon magamtól, hogy tizennyolc évesen kommunista párttag lettem. Nem is előzmények nélkül. Nagy olvasmányok, szerelmek, szerelemmel felérő barátságok hatására a kamaszkor küszöbén eldöntöttem már, hogy szakítok a polgári életformával. De ma azt is tudom: ismét szabadulni, menekülni is próbáltam. Elviselhetetlen volt a teher, a fajdalom és az önvád, nem bírtam felvállalni. Mindennap a könyörtelen ismétlődő ütésre ébredni: nincsenek. Éjszaka visszafojtott sírások. Követni az előző napon, héten megtalált szálak újra és újra szétszakadó foszlányait: valaki látta őket, valaki hallotta valakitől, hogy látta őket. Az udvarból felhallatszó köhögések; a köhögés anyám hazaérkezését jelezte, rengeteget cigarettázott, mindig köhögött. És a többi. Amíg falujáráson voltam, Adyt, József Attilát mondtam, vödröt és pemzlit cipeltem, baráti körben politikai vitákban csatáztam, nem gondoltam magamra és az enyéimre. „Mindenkinek meg kellett volna és meg kell csinálnia a maga számvetését” - mondja Bibó, a hangsúlyt nem arra helyezve, melyek az érdemei, mentségei, hanem hogy miért felelős, milyen mulasztások terhelik. A parasztpárt teoretikusa persze a lakosság nem zsidó részére gondolt - de nekem azóta ezerszer eszembe jutott, hogy a feledékenység nem utolsó a bűnök sorában. Engedtem, hogy levegyék rólam a gyász terhét; pontosan, jogomat a magam