Kiss Jenő - Pusztai Ferenc szerk.: Magyar nyelvtörténet (Osiris tankönyvek, 2003)
A magyar nyelv története - Az ómagyar kor
304 I AZ ÓMAGYAR KOR vényszavakkal is bekerülhet: szí. cholm > TA.: holma [yolmá] (= halma); szó belsejében is: szí. tichon > TA.: tichon. A veláris % szókezdő helyzetben laringális /t-vá válik. A nyelvemlékek /j-val vagy chval jelölik. A változás idejét nehéz megállapítani, mert a h egyaránt olvasható /-nek és /i-nak, a feltehetőleg ;y-vei olvasandó eh pedig még a 14. században is feltűnik. Minél régebbi az adat, annál valószínűbb a %-s olvasat: TA.: harmu [yármu] (vő. HB.: charmul ’háromszor’) > három; 1359: Chollo > holló. A HB.-ben mind a h, mind a eh megtalálható még ugyanabban a szóban is: halalnec halaláál holj (= halálnak halálával halsz), Hadlaua choltat ’hallotta halálát’, s lehetséges, hogy mindigj-t kell olvasnunk, de az is, hogy már ingadozás van a régi és az új ejtésváltozat között. A %> h változás feltehető ideje a 11-13. század. Szó belsejében intervokalikus helyzetben ugyancsak a % > h folyamat megy végbe, talán a 12-13. században: szí. tichon > TA.: tichon > Tihany, szí. Biehor > Bihar, szí. rncho > ruha. Ugyancsak/i-vá válik mássalhangzó után: HB.: mulchotia > múlhatja ’mulaszthatja’, ojchuj > ahhoz. (Érdemes megjegyezni, hogy mind a -hat/-het képző, mind a -hoz/-hez/-höz rag önálló szóból keletkezett toldalék, tehát eredetileg szó eleji helyzetű volt a x ) Adzs > gy.Adzs az ősmagyar korban sok morféma eleme. Szó belsejében az alapnyelvi *-nyc's- -bői keletkezik zöngésüléssel és denazalizációval: *ládzs(> lágy), *lédzs (> légy) (fn.). A törökjövevényszavak szó elején is meghonosítják: tör. *jimis > HB.:gimilcíctul [dzsimilcsiktűl] > gyümölcs, tör. * járt a > dzsarta > gyertya. - Szórványos hangváltozások is szaporíthatták a dzs-k számát. Ilyen az / > ly > dzs folyamata: ßal- > ßaly > ßadzs: HB.: vola és vogmuc [ßadz'smuk] (= vagyunk). Számos esetben lesz dzs, ddzs a d végű igék felszólító módjában: HB.: oggun [addzson] (= adjon), Wimagguc (— imádjuk); OMS.: Keguggethuk ’kegyelmezzetek’. A dzs mindig^y-vé válik. (Kivétel két peremnyelvjárás: a felsőőri és a csángó, mely feltehetően az eredeti dzs-1 őrizte meg.) A hang jelölése a nyelvemlékekben g, gi, később gy. A helyesírás nem tesz különbséget a dzs és a gy között. A dzs-s olvasatot főképp az támogatja, hogy a korai ómagyarban még hiányzott a ty fonéma, nem volt tehát gy : ty zöngés: zöngétlen szembenállás. A dzs: cs korrelációnak viszont határozott nyomai vannak: *adzsar > agyar: acsarkodik ( < fgr. *onc'a-r3 ), vigyorog : vicsorít stb. Ha a változás idejét nem is tudjuk pontosan meghatározni, azt mondhatjuk, hogy az ómagyar kor folyamán (talán már a 13. századtól kezdve) a dzs fokozatosan, a korszak végére pedig teljesen eltűnik a nyelvterület túlnyomó részének fonémarendszeréből. Ezt bizonyítja az is, hogy az oszmán török ceb (olv. dzseb) dzs-jét helyettesíteni kellett: zseb. A />j. A% nem fonéma, csak fonetikai helyzettől függő variáns, mely a -%t- kapcsolatban jelentkezik, majd nagyjából a 14. század vége és a 16. század eleje közöttj-vé válik: KT. rohtonc [roytonk] (= rajtunk) > JókK. 139: rayta. Az -ít képzőben is ez a változás zajlikaz ómagyar korban: GyS.: tonohtuananac (— tanítványának) > JókK. 32: tanoytlak. Intervokalikus hosszú^'keletkezik, ha a-%t képzőt a felszólító módjel követi. Ekkor $X kapcsolat jönne létre. E hármas torlódás nyilvánvalóan azonnal megszűnik, méghozzá a nyelvemlékek tanúsága szerint a t kivetésével: HB.: joboducha [szobodoyyá] (= szabadítsa); OMS.: kyniuhhad [kinyúyyad] (= kinyújtsad). A jjy-ből hosszújj lesz: