Kiss Jenő - Pusztai Ferenc szerk.: Magyar nyelvtörténet (Osiris tankönyvek, 2003)
A magyar nyelv története - Az ómagyar kor
HANGTÖRTÉNET I 329 Az U > 0 Ez a nyíltabbá válás bizonyára végbement a TA. hodu (< ur. *kunta) szavában; ingadozásjelentkezik ugyanitt a munorau ~ monarau (= mogyoró) első szótagjában; más példák: HB.: urujagbele [uruszág belé] (= országba) > 1359/: orzagwta (= ország útja); HB.: pucul > JókK. 151: porolnak stb. Az ejtés, illetve az írás ingadozása a 12-13. században erősödik fel. A HB. munda (= mondá), muga nec (= magának) vagy a KT. mu/ia ( = mossa) szavának hangsúlyos szótagbeli u-ját már feltehetően o-val ejtették, akárcsak a hangsúlytalan szótagbeli w-kat a HB. nopun (= napon) és a KT. chudaltus (= csodálatos) adatában, csak az írás volt konzervatívabb. E feltevést közvetett bizonyítékkal is megtámogathat) uk. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy jövevényszók o hangjait n-val írják, bár bizonyára o-val ejtik: KTSz.: puftobe[l]e (= posztóba) (< szí. postán); 1336: Putriih (< sz\. potroch). Az u > o nyíltabbá válás nagyjából a 11-14. században zajlott. Feltűnő ezért, hogy bizonyos szavak, az -us, -um végűek még aló. században is w-val vannak írva: 1516: Choportws (= csoportos); 1533: faidalum (= fájdalom) (Gl.). Ez minden bizonnyal a latinban gyakori -us, -um szóvégek analogikus hatásával magyarázható. Azu > o tendencia mind hangsúlyos, mind hangsúlytalan szótagokban jelentkezik: fűk > fok, pur > por, szulga > szolga, humuk > homok, turuk > torok stb. Hangsúlytalan szótagban a veláris í-ból labializációval keletkezett H-k is nyíltabbá válhatnak: tör. *artq > TA.: aruk > árok; tör. *barim > barum > barom. A tendencia kiindulási gócáról, területi terjeszkedéséről semmit nem tudunk mondani. Az o > a Míg a nyíltabbá válás eddig tárgyalt esetei nem hoztak létre új fonémát, az o > a változásnak (valamint a feltehetően vele párhuzamosan működő á > a labializációnak) köszönhető, hogy a nyelvben megjelenik a labiális a. Ajelenség idejét nehéz meghatározni. Tudjuk ugyanis, hogy a korai ómagyar helyesírás az a betűt az illabiális á jelölésére használta, a labiális a-1 pedig sokáig o betűvel is írhatták. A nyíltabbá válás megítélésekor eleve csak biztos etimológiákra támaszkodhatunk, de az adatok írásmódja még ezekben sem fog egyértelmű választ adni arra a kérdésre, mikor kezdődhetett el a változás. Alapnyelvi eredetű szavaink közül a létige (fgr. *ßole-) ómagyar kori alakjai szolgálhatnak példaként: DömAd.: Mauog és Ma wag (— ma vagy); HB.: uogmuc, uola; KT.: wala; KTSz.: wagun. Adataink o ~ a váltakozást tükröznek, de minél későbbi az adat, annál valószínűbb, hogy az o már labiális a-nak olvasandó. Fgr. o-ra megy vissza az agg magánhangzója is (< fgr. * so i].i): 1315: ? Og > JókK. 150 .aggok. Azu > o nyíltabbá válásra felhozott TA.-beli hodu a DömAd. Hadadi adatának és a mai had szónak a tanúsága szerint további nyíltabbá válásban vett részt. Ajövevényszavakban átkerült o hangok még számos régi példában szerepelnek, az o > a változás ezekben nyilvánvaló, mégpedig mind hangsúlyos, mind hangsúlytalan szótagokban. Szláv eredetű szavak: 1211 .Bobzem > 1390: Babos; [1165 k. ]: golombos > 1316: Galomb > 1323/: Galambsokorou, ilyenek még a pop > pap, potok > patak. A nyíltabbá válás már all. században megindulhatott, amint azt a TA.: munorau, monarau (= mogyoró) második szótagbeli o ~ a váltakozása mutatja. A tendencia a 13-14. századra bontakozott ki. Ám az írás nem megbízható kalauz, mert az o mint írásjel