Koltai Tamás: Árnyék és képzelet. Színházi írások (1999)

Szösszentek

tizedeken át értéktelennek igyekeztek beállítani. Molnár Ferenc darabját, az Olympiát nézem a József Attila Színházban. Ez egyi­ke a szerző legpontosabb, legszellemesebb, legjellemzőbb művei­nek. Minden szó a helyén, minden poén gondosan előkészítve, a szereplők pingpongmeccset játszanak szavakkal, hosszú és ele­gáns labdamenetekben, kivárva, hogy a megfelelő alkalommal, amikor a szerző akarja, védhetetlen leütéssel fejezzék be. Ne fir­tassuk most, hogyan sikerül mindez az előadásban, ez itt - kivé­telesen - nem színikritika, hanem bátortalan kísérlet annak ki­mutatására, hogy mit tanulhatunk Molnártól. Azt hiszem, először is mesterséget. Szakmát. Annak az anyag­nak - jelen esetben a dramaturgiának - a tiszteletét, amellyel dol­gozunk. Hányszor feledkezünk el erről, hányszor kényszerülünk elfeledkezni róla manapság! Nemcsak a színházban, a művészet­ben, hanem a hétköznapi életben is. Ismerjük-e még a jól megcsi­nált dolgok tiszteletét? Megbecsüljük-e a széket, amelyre kényel­mesen rá lehet ülni, a konzervdobozt, amit ügyesen ki lehet nyit­ni, az újságot, amit el lehet olvasni? Molnár megfelel annak, ami. Színdarabot ír, ami csakugyan színdarab. Van formája, szerkeze­te, fölépítése, stílusa, van tartása, trükkje, cselekménye és titka. Van meséje, iróniája és filozófiája. Úgy beszélnek benne, mint a hétköznapi életben, és mégsem úgy; az esztétika ezt stilizált na­turalizmusnak nevezi. Miről szól? Mindegy is. Egy magyar hu­szár kapitány megleckéztet egy osztrák hercegnőt. Hazafias drá­ma? Igen, az is. Meg a fonákja; a színe és a visszája egyszerre. Aki Molnárt néz, tudja, milyen lehetett az a világ, amelyben a darab íródott. Mintát adott a társasági életből. A korabeli polgár meg­próbált úgy viselkedni, ahogy Molnártól látta a színpadon. Úgy enni, úgy kávézni, úgy beszélni, úgy öltözködni, úgy lakberen­dezni. Nem mindig sikerült, de legalább megpróbálta. Mihaszna­­ság volt? Persze hogy az, de vannak-e szebb korok, mint azok, amelyekben a mihasznaság esztétikává lényegül? Nézem Molnárt a színpadon, és arra gondolok- még ez sem színikrit ika-, hogy elfelejtettük, hogyan kell társalogni, csevegni, hogyan kell finom modorban fölényesnek vagy tapintatosnak lenni, hogyan kell választékosán viselkedni. Azt hiszem, elfelej­212

Next