Kontra Miklós - Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról (1998)
Bartha Csilla: Néhány szó az illetékességről. Jegyzetek egy vita margójára
286 BARTHA Csilla lelő megjelenítése. Éppen ezért, ha az eredeti kérdésnél maradunk: az illetékesség átruházása a kisebbségi nyelvészekre csak látszólagos. Az ellentétek és ellentmondások gyökere még mélyebben keresendő. A régióban bekövetkezett politikai-ideológiai változások, valamint a magyar nyelvészeti diszciplínáknak az utóbbi időben tapasztalható belső átstrukturálódása szükségszerűen vezet odáig, hogy a vita álarcában megjelenő dilemma „kánon és diskurzus" között (vö. Tolcsvai 1994b) a kilencvenes évek elején artikulálódjon. A rendszerváltás után ugyanis átszakadtak azok a gátak, amelyek a kisebbségi létről, kisebbségi nyelvpolitikáról való nyilvános gondolkodást addig korlátok közé szorították. Közismert, hogy a hivatalos ideológia s annak bel- és külpolitikai gyakorlata ezt a problémát a lenini nemzetiségi politika, illetve a proletár internacionalizmus sovinizmusellenességének elvi alapján állva nem tematizálta egészen a hetvenes évekig. Az anekdotaszinten sokak által ismert (ám soha le nem írt, soha ki nem nyomtatott) aczéli érvelés, miszerint „olyan repülőre nem lövünk, amelyben a testvéreink utaznak", az MNK-n kívül élő nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogának, nyelvhasználati szabadságának legfeljebb a paritás elvén nyugvó tárgyalását tűrte meg. A kádári kultúrlabirintust jellemezva a külső, Nyugatról jött szemlélő, Timothy Carton Ash (1985:43) 1985-ben az írók Aczéllal kötött kényszerű alkujáról mondja: „ha az írók tartózkodnak attól, hogy a politikába ártsák magukat, ha tudomásul veszik a politikai korlátokat", akkor az állam csak kevés korlátot szab művészi ténykedésüknek. A képlet szinte égy az egyben alkalmazható a nyelvészetre is: e hallgatólagos konszenzus értelmében a kárpát-medencei magyar kisebbségek ügyének fölemlítése politikai ügy, tehát kívül esik a nyelvészet-nyelvművelés kompetenciáján. Érdemes megvizsgálnunk, kik voltak mégis azok, milyen társadalmi csoporthoz tartoztak, és miféle nyelvi-ideológiai hagyományra támaszkodtak, akik - mondjuk 1956 után - vállalták a határon kívüli magyarok nyelvi problémáiról való megszólalást. Hankiss Elemér nemrégiben megjelent tanulmányának osztályozása alapján azt mondhatjuk, hogy elsősorban azok az értelmiségiek, akik - akár balról, akár középről indultak is egykor - a sajátosan kelet-európai népi-nemzeti konzervativizmus irányzatához (voltak) sorolhatók (vö. Hankiss 1994:17). (Konzervatívon természetesen a tekintélyes európai politikafilozófiai eszmerendszer, illetőleg egyáltalán a történeti hagyományokból való építkezés, a kontinuitás elve értendő, mentesen mindenféle negatív értéktelítettségtől.) Hankiss szerint ez az irány a régióban „a romantikába és a 19-20. századi