Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz (2005)
11. Intézet, egyetem, akadémia / 1967-
Bizalom és türelem Az alábbiakban megpróbálom felvázolni, mennyire éreztem bizalmat kollégáim iránt. Ebből az elemzésből kihagyom azokat, akikhez 1967 előtt is szoros baráti szálak fűztek: Nagy Andrást, akivel együtt távolítottak el az intézettől, és akit 1973-ban ugyancsak visszahívtak, Rimler Juditot, akinek felvételét én kezdeményeztem,* és Tardos Mártont, akivel 1956 körül kerültünk közelebbi barátságba, és aki az 1970-es évek végén lett az intézet munkatársa. Most csak azokról a kapcsolatokról szólok, amelyek az intézet többi munkatársához fűztek. Amikor visszatértem az intézetbe, a nyomasztó bizalmatlanság tartott vissza olyan beszélgetésektől, amelyek közvetlenül érintettek volna politikai kérdéseket. Még elevenen élt bennem azoknak a kihallgatásoknak az élménye, amelyeken kiderült: egy közeli barátom elmondta vallatóinak a dolgozatához fűzött, ideológiai töltésű megjegyzéseimet. Nehezen tudtam szabadulni a gondolattól: hátha az, akivel most beszélek, ugyanazt teszi majd. Munkatársaim is megérezték ezt a távolságtartást. A később fiatalon elhunyt Farkas Kati, akivel akkor már egy-két éve együtt dolgoztunk és kölcsönösen megszerettük egymást, egyszer szelíd tekintettel, kissé szemrehányóan rámnézett, és azt kérdezte: „Mondd, János, miért vagy olyan bizalmatlan velünk szemben?” Beszélgettünk; próbáltam érzékeltetni, mi idézi elő bennem ezt az érzést. Nem is az a lényeges, milyen észérvek hangzottak el, hanem az, hogy milyen hatást tett rám a beszélgetés hangulata. Egy kissé kezdtem felengedni azokkal szemben, akikről azt éreztem, hogy nem élnének vissza a bizalmammal. Ez az oldódás azonban lassan, fokozatosan és a legtöbb esetben csak részlegesen ment végbe bennem. Később sem fordult elő, hogy spontán módon, magamat elengedve, teljes kitárulkozással elmondtam volna, mondjuk azt, hogyan vélekedem egy aznapi fontos politikai hírről - anélkül, hogy meg ne gondoltam volna, kivel beszélek. Erős önkontroll alatt tartottam magam. Mindenkit egyenként, saját személyisége, írásai, szavai és cselekedetei szerint értékeltem magamban - és eszerint adagoltam, szűkösen vagy bőkezűbben, a bizalmamat. „Ne tékozold bizalmadat” - írta József Attila.133 Én aztán igazán nem tékozoltam! Ha a környezetemben lévő kollégákra és különösen a fiatalokra befolyást gyakoroltam, az nem politikai nézeteim kifejtése útján történt, hanem másféle hatások révén. Látták munkastílusomat, a beszélgetésekben megismerték szakmai igényeimet, írásaimból megtanulhatták intellektuális orientációmat aki nyitva állt ezekre az impulzusokra, az képes volt azokból sok mindent befogadni. * 1959-ben, könnyűipari „száműzetésem” idején, lehetőséget kaptam arra, hogy egy segítőtársam legyen a kutatásban. Azt kértem egyetemi ismerőseimtől, hogy a legjobb hallgatójukat kaphassam meg. Ez volt Rimler Judit, kutatói pályafutásom első „kutatási asszisztense”, aki később elismert kutatóvá nőtte ki magát. Amikor munkahelyet változtattam, mindig azon voltam, hogy Jutka is átjöhessen ugyanarra a munkahelyre, ahol én dolgozom. 212