Korompay H. János - Korompay Klára szerk.: Horváth János irodalomtörténeti munkái. I. (Osiris klasszikusok - Horváth János összegyűjtött művei, 2005)
Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus
Az irodalmi műveltség megoszlása családi ereklyét nyert vissza, öröklött összeköttetések segítségével a császári koronában, s magával együtt annak fényében sütkéreztette meg nemzetét. De a mi nagy Hunyadink jellemképe az olasz reneszánsz fejedelmekétől is különbözik. Bár ott tanulta a condottiere-mesterséget, hiányzik belőle minden kalandor vonás, hiú önérdek és öncélú becsvágy. Erkölcsi magasrendűsége mindennemű korlátolt önzésen fölülemeli. Növeli vagyonát és hatalmát, túl a királyén: de nem él vele királya ellen. Ligába áll kisebb-nagyobb, egykorú reneszánsz kiskirályokkal, Garaiak-, Újlakiak-, Cilleiekkel, de a gyermekkirály hazahozatalának s nyugodt uralmának biztosítására. Egy időben egy olasz fejedelemnek ajánlja fel a trónt, de a török „finalis destructiója” reményében. Afféle kiskirályokkal — csupa kalandos reneszánsz pálya — tele volt az ország Hunyadi korában. Az ő önzetlen hűségéig egyik sem tudott felmagasztosulni. Nagy egyénisége nem ismerte a hatalom önkényét és szeszélyeit. Voltak személyfölötti eszményei: vallása, hazája, s egész életét azoknak áldozta. A nagy közösségektől nem különítette el magát, hanem mintegy beléjük olvadt lüktető szívül, szervező elvül, korjellemül. Nem — Zsigmondként — kölcsönözött ragyogással, hanem saját áldozati lobogásával ajándékozta meg nemzetét, gyújtotta fel és táplálta a nemzeti önérzet tüzét. Klasszikusan magyar reneszánsz lángelme ő, s nincs is több hozzáfogható. Fia, Mátyás, nemcsak másfajta tehetség és jellem; fejlődése, körülményei is más, olaszos típussal rokonítják. Vitéz János azonban egyívású hű sáfára volt a kormányzónak, humanista tollal méltó szolgája, tolmácsa. A diplomáciai levelekből, melyeket Hunyadi nevében írt, a humanista stilizálás alatt is érintetlen eredetiséggel rajzolódik elénk a nagy férfiú tiszteletre hívó, férfias, szép jelleme: erőteljes, nyugalmas fölénye s folyvást csak a lényegessel törődő biztos céltudata. Ez a tulajdonsága minden körülmények közt érvényesül. A hála és köszönetmondás udvariasságai közt sem feledkezik meg a lényeg hangoztatásáról. Önérzete mint természetes erő hatja át tiszteletteljes, hódoló nyilatkozatait; jól tudja, hogy ha valakinek, hát neki joga van félretennie a szerénységet, mikor teljesített szolgálatairól s az ő szent ügye érdekéről van szó. De tud hálából kitüntetőleg maga fölé emelni mást, s tud szabad szóval nyilatkozni a legmagasabb méltóság, a Szentszék előtt is, mikor az 1449-ben - a török elleni támadó fellépést helyteleníti. Csendes gúnnyal válaszol az őt bátorító (!) Lassockinak: „Haderőnknek, nem pedig bátorságunknak megújulására legyen gondja atyaságodnak.” Kudarc nem csüggeszti, súlyos csapás meg nem ingatja, inkább megedzi bátorságát. A szilárd következetesség és fölényes mérséklet e vonásaihoz még egyet csatolnak az említett levelek: Hunyadinak azt a biztos tudatát, hogy emlékét dicsőség fogja övezni. Ennek éreztetésében kétségtelenül része van a levélíró • 740-