Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete (1989)
V. fejezet. A néprajz mint nemzeti tudomány (1933-1949)
rokon lelkületű csoportosulásokban, a szegedi egyetemisták Bethlen Gábor Körében, a kolozsvári Erdélyi Fiatalok között, a budapesti Bartha Miklós Társaságban is. A közben kibontakozó szociográfiai irodalom toborzó röpiratát az utóbbi kebelében fogalmazta meg Fábián Dániel és József Attila: Ki a faluba! (1930). A nagy gazdasági válság még inkább felszínre hozta a társadalmi gondokat. Magyarországon a Baltikum és a Balkán közé eső országok többségével szemben - itt nem részletezhető - történelmi okok miatt nem szerveződtek erős és huzamosabban fönnmaradó parasztpártok. 1920 után a polgári radikalizmusnak sem voltak kiemelkedő politikai fórumai. A gyökeres változásokat akaró szociográfia mintegy ezeket pótolva jött létre és került a szellemi-társadalmi élet tengelyébe. Nem elégedett meg a szociális gondozás lehetőségével, nem azt gyakorolni, hanem a független társadalomformáló erőnek tartott parasztság életének törvényszerűségeit kutatni indult falura, pozitív irányú változtatások végcéljával. A földreform, a nagybirtok-ellenesség, a parasztság társadalmi alávetettségének megszüntetése, a nincstelen földmunkástömegek nemzetbe integrálása lettek a fő témái. Az erős bíráló hanggal szemben szinte azonnal jelentkezett mind a jó szándékú, mind az ellenséges érzelmű kritika kifogása, hogy nem tudományos pontossággal, nem rendszeres adatföltárással megalapozottan mutatják be a tényeket. Ez a vád az esetek nagy részében igaz volt, hiszen a szociográfia műfajilag kezdetben is nehezen meghatározható, s a harmincas években még kevésbé kivehetők jellemző vonásai: hol a riport, hol a szépirodalom, hol a publicisztika, esetleg az értekezés eszközeivel él, gyakran egymással is szeszélyesen keverve azokat. Kétségtelen, hogy inkább zavarossággal, tévedésekkel, de leginkább módszertani megalapozatlansággal és tájékozatlansággal találkozunk ezekben a többségükben erőteljesen érzelmi beállítottságú művekben, nem pedig a tudományos mértéktartás jeleivel. Ugyanakkor hallatlanul nagy tényanyag, ezen belül óriási arányban néprajzi érdekű megfigyelés is található bennük, melyet mindmáig nem dolgozott föl és nem értékelt senki. A mélyebben szántó, a nagyobb tehetséggel megírt szociográfiák a néprajz számára újdonságot jelentő kérdést, a paraszti polgárosulás ügyét is fölvetették. Ezen a ponton is emlékeztetnünk kell arra, hogy a romantikában fogant néprajzi érdeklődés tendenciaként nem kerülhetett szembe hasonló problémákkal, mert alkalomszerűen ugyan regisztrálta a hagyományos kultúra eltűnését, de nem az új állapot, hanem az archaikus érde214