Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete (1989)

V. fejezet. A néprajz mint nemzeti tudomány (1933-1949)

rokon lelkületű csoportosulásokban, a szegedi egyetemisták Bethlen Gábor Körében, a kolozsvári Erdélyi Fiatalok között, a budapesti Bartha Miklós Társaságban is. A közben kibontakozó szociográfiai irodalom toborzó röpiratát az utóbbi kebelében fogalmazta meg Fábián Dániel és József Attila: Ki a faluba! (1930). A nagy gazdasági válság még inkább felszínre hozta a társadalmi gon­dokat. Magyarországon a Baltikum és a Balkán közé eső országok több­ségével szemben - itt nem részletezhető - történelmi okok miatt nem szerveződtek erős és huzamosabban fönnmaradó parasztpártok. 1920 után a polgári radikalizmusnak sem voltak kiemelkedő politikai fórumai. A gyökeres változásokat akaró szociográfia mintegy ezeket pótolva jött létre és került a szellemi-társadalmi élet tengelyébe. Nem elégedett meg a szociális gondozás lehetőségével, nem azt gyakorolni, hanem a függet­len társadalomformáló erőnek tartott parasztság életének törvényszerű­ségeit kutatni indult falura, pozitív irányú változtatások végcéljával. A földreform, a nagybirtok-ellenesség, a parasztság társadalmi alávetett­ségének megszüntetése, a nincstelen földmunkástömegek nemzetbe integ­rálása lettek a fő témái. Az erős bíráló hanggal szemben szinte azonnal jelentkezett mind a jó szándékú, mind az ellenséges érzelmű kritika kifogása, hogy nem tudo­mányos pontossággal, nem rendszeres adatföltárással megalapozottan mutatják be a tényeket. Ez a vád az esetek nagy részében igaz volt, hi­szen a szociográfia műfajilag kezdetben is nehezen meghatározható, s a harmincas években még kevésbé kivehetők jellemző vonásai: hol a ri­port, hol a szépirodalom, hol a publicisztika, esetleg az értekezés eszkö­zeivel él, gyakran egymással is szeszélyesen keverve azokat. Kétségtelen, hogy inkább zavarossággal, tévedésekkel, de leginkább módszertani megalapozatlansággal és tájékozatlansággal találkozunk ezekben a több­ségükben erőteljesen érzelmi beállítottságú művekben, nem pedig a tudo­mányos mértéktartás jeleivel. Ugyanakkor hallatlanul nagy tényanyag, ezen belül óriási arányban néprajzi érdekű megfigyelés is található ben­nük, melyet mindmáig nem dolgozott föl és nem értékelt senki. A mé­lyebben szántó, a nagyobb tehetséggel megírt szociográfiák a néprajz számára újdonságot jelentő kérdést, a paraszti polgárosulás ügyét is föl­vetették. Ezen a ponton is emlékeztetnünk kell arra, hogy a romantikában fogant néprajzi érdeklődés tendenciaként nem kerülhetett szembe ha­sonló problémákkal, mert alkalomszerűen ugyan regisztrálta a hagyomá­nyos kultúra eltűnését, de nem az új állapot, hanem az archaikus érde­214

Next