Kovács Sándor Iván szerk.: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. I. Késő-reneszánsz manierizmus és kora-barokk (Osiris tankönyvek, 2003)
Késő-reneszánsz manierizmus - Rimay János
RIMAYJÁNOS 151 A Balassitól már elszakadt Rimay-versek az újsztoikus életérzés foglalatai, legyen szó morális tanításról, bűntudatról, szerelemről, gyászról (Kerekdéd ez világ..., Udvar s irigy tisztek..., Laus mediocritatis, Az Úr engem sanyaríta...); legyen formájuk Venus-Diana certamen (Venus, fajtalan hús...) zsoltár (Bűnbocsánatért esedezik), embléma- vagy képmagyarázat (Encomia virtutum, A Keresztény Religiónak ábrázolatja). Az önállósult Rimay-poétika Balassiétól eltérő költői nyelvet használ. Weöres Sándor szerint Rimay „nyelvi hajlékonyságban felülmúlta mesterét”, Balassit, „viszont szuggesztivitásban messze mögötte marad. Rimay lírája nem mutatós, pedig képei változatosak, fantáziája mozgékony; s a szavaknak a mondaton belüli pozicionális szerepét, éles vagy tompa elhelyezését, továbbá a nyugodt és nyugtalan szórendet úgy ismeri, mint később Arany János. Rímei élesek és kemények, gondosak, gyakran bökó'sen furcsák, pl. »Amphion, ón, szón, hón«. Csak mesterének eleven tüze hiányzik belőle, s ezt tán maga is érezte. Tudatos, műves poéta; de mégsem annyira, hogy szakított volna a korában általános hosszadalmassággal, terjengősséggel, a moralizáló és történelmi témák agyonbeszélésével. Kivévé, mikor a mesterre emlékezés vagy a bűnbánat bensőségessé teszi: ilyenkor a sok beszéd meggyorsul és szárnyra lendül.” Hasonló megállapításra jutott az irodalomtörténet-írás: „doctus »mű«-költészettel állunk szemben, amelyben az irodalmi gyönyörködtetés célját a hasznosság elve némiképp (ismét) háttérbe szorítja. Ez magyarázhatja azt a körülményt, hogy Rimay egy olyan aktuálisnak vélt költészetben törekszik vezérszerepet játszani, amely jószándékú kezdeményként, a tanító-nevelő cél kedvéért - egy hangsúlyozottan nem beszélt, tehát »szép«, keresett, maníros nyelven szólal meg”. A Rimay-költészetben kitüntetett szerepe van a rímnek, a költő „szintaxisát a rímek vezetik” (Ács Pál). A „Magyarország panasza”-toposzt politikai pátosszal időzítő (a Magyari Romlás-könyvével egyidős) Kiben kesereg a magyar nemzetnek fogyásán s romlásán... rímei mellett Rimay szerelmi költészetének szelence-kemence-Velence telitalálat-rímhármasa lett még hosszú életű. AXX. század olyan költőnagyságai is bekebelezték és továbbvariálták, mint Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, József Attila. A harmadik Nyugat-nemzedék (Jékely Zoltán) akart leszámolni vele, de máig sem sikerült: a magyar költők még mindig a legtisztább Rimay-rím Pandora-szelencéjének varázslata alatt állnánk. Rimaytól mindenki tanult a súlyosabb szavú Zrínyitől kezdve a technét rutinos tökéllyé fejlesztő XVIII-XIX. századi mesterkedőkig. A Szigeti veszedelem keresztény hősének apoteózisa az epicédiumbeli Balassiéval rokon, a II. ének végén elmondott bűnbánati fohász a gyászversbe illesztett L. zsoltár fordulatait visszhangozza. És a lírikus Zrínyi is a Rimay Jancsika halálát gyászoló költőapa fájdalmának sztoikus nyugalmával erősíti magát, amikor Izsák fiát kell elsiratnia. De támasztéknak tekinti Rimayt a prózaíró Zrínyi Miklós is. Legszebb irodalmi levelét, zzAfium nemzeti önbírálatával rokon, keserű, fátumos önvallomását rekeszti be ezzel a Balassi-epicédiumból vett idézettel: „O, vezértől fosztott, / Rossz tanácsra osztott, / Árva, puszta hajlékom; / Reménségével tilt, (= ’tölt’) falt, / Test nyugotó árnyékom, / Ha tér meg nyavalyád, / Hol gondodhoz az lát, / Ki nőtt fel csakjátékon.” (1663. május 15.) Csokonai és a mesterkedők Rimay-rímeket fedeznek fel újra, vagy vesznek át: „Légy bár olyan jámbor, mint Curius s Cátó, / Tudományban oly nagy, mint Homerus s Plátó, / Ki volt mindenlátó, / Ha pénzed nincs, lehetsz ehhez csak bőrgyártó” (Kerekdéd ez világ...)-, „Megtekinti, megvizsgálja, s ítéli messzelátó/ Elméje, mit tartott erről Leibniz, mit tartott Plátó” (Csokonai: Horváth Adámhoz). Rimay ma is elven hatású költő. Gyászversének egy szakaszára húsz évvel ezelőtt Keresztury Dezső irányítottá rá a figyelmet (Mikor Esztergom alatt halálát várta, Új írás, 1978; valaki akkor ezt választotta sírfeliratául): „Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem, / Kedvvel, búval, panasszal; / Hol méltó vádlásban, / Több rágalmazásban, / Mert egész föld foly azzal; /