Kovács Sándor Iván szerk.: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. I. Késő-reneszánsz manierizmus és kora-barokk (Osiris tankönyvek, 2003)
Kora-barokk - Beniczky Péter
542 BENICZKY PÉTER Beniczky a Balassi-Rímay-Nyéki Vörös hagyományt követő istenes, vitézi és moralizáló verseket írt. Szerelmi költészete vagy nem is létezett, vagy csak elfojtotta. (Még az sem lehetetlen, hogy agglegény életet élt, mint Koháry István.) Akárhol nyitjuk fel a Magyar ritmusok-at: kellemes, kulturált, formailag érlelt, magát világosan közlő, hajlékony nyelvű költeményekkel találkozunk. Beniczky ötletessége sokszor meglep: „Éltem gyenge üveg / S vízbuborék-süveg, [...]/ S csügg cérnaszálon lelkem” (65. sz.); „Mint abroncs hajlása/Kék égnek állása,/Környülvött javaival” (69. sz.). Cérnaszálon csüngő lélek! A József Attila-i „semmi ágán ül szivem” előzményeként effélét csak Csokonaitól idézhetnénk („mely kicsiny itt a föld [... ] lóg a nagy semminek ágán”, Dr. Földiről egy töredék). A „nagy kerek kék ég” (másik versében: „környüljáró kék ég”) Balassiból ismerős: „O, nagy, kerek, kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája!” De olyat Balassi le nem írt volna: „Mint abroncs hajlása”! Az ilyen köznapias újdonság már Rimay-szabású ötlet. (Hozzá képest a barokk Pázmány is mérsékli magát: „Mert hová lehet szebb dolog, mint a kerék kék égnek csudálatos boltja, mely fejünk felett áll? Néztétek-e tiszta étszakának idején, mely sok szép szikrázó csillagokkal ragyog, mint annyi gyémántokkal tűzött mennyezet?” Prédikáció A mennyei boldogságrul, 1637, ÖM VII, 1905, 139.) Beniczky Rimay közelében jár ilyen soraival, rímeivel is: „Jó s gonosz szerencse, / Mint forgó velence,” [= ’szélzászló’] (72. sz.); „Oh átkozott forgó szerencse, / Édes ízzel rejtett kelepce” (76. sz.); „Kinek soha, mint tűz moha, nem áll meg kincse, / De mindaddig mesterkedik, hogy másnak ejtse” (123. sz.). Nyéki Vörös Mátyáshoz való viszonya még tisztázásra vár, ezúttal csak két klasszikus kortársával, Pázmány Péterrel és Zrínyi Miklóssal szembesítjük néhány eset erejéig. Az irodalomtörténeti kézikönyvben (II, 1963,197) már Bán Imre úgy látta: „vallásos verseiből az átlagember kedélyvilága tükröződik, gondolatmenetüket nemegyszer Pázmány Péter imádságaiból állítja össze (Reggeli ének, Más mindennapi könyörgése a léleknek).” Az is nyilvánvaló — tesszük hozzá harmincöt év múltán —, hogy Beniczky másik két verse két Pázmány-prédikáció tömör parafrázisa. A Hogy az Isten egyedül maga veri az hadakat és nem emberi erő által Pázmány Szent Márton püspök napján. A keresztény vitézek kötelességirül című prédikációjával, a Hogy az zabola nélkül való nyelv mindeneket visszamagyaráz az érsek.d nyelv vétkeirül című másik szentbeszédével tart szoros rokonságot. (Ha ez így van, Pázmány-Beniczky kapcsolat még alaposabban vizsgálandó.) Zrínyi 1651-ben megjelent Syrma-kötetét Beníczkynek ismernie kellett. Hogyan imitálta? Beniczky tavaszénekét és évszakversét olvassuk el válasz végett. A kívánatos kikeletnek gyönyörűségérül egy helyen még Rimay hangján szól: „Jó hírrel jött fecske, / Újul agyagfészke, / Csacsog már házon kívül.” Rimay Lelki vigasztalás-ínak azonban legfeljebb incipitjéhez és zárlatához van köze („Légyen jó idő csak, fecske száll házamra”, „Küldd el kis fecskédet, hadd lássak jó időt”), a többi egy barokk évszakvers alaposan kidolgozott Tavasz-tétele. „Azzal ékes mostan zöld; [...] / Éled kikelettel föld” - előlegezi Beniczky Listiusnak és a későbbieknek a kínálkozó rímet; aztán a flóra és fauna következik. A megszólaló madársereg különösen népes: a fecske csacsog, a varjú károg, a pacsirta szózatot mond, a fürj csattog, a héja süvölt, a gólya korog és kotyog. Watthay Ferenc után és Édes Gergely előtt (akik majd zenei madárhangutánzatokat produkálnak) megjegyzendő állomás a Beníczkyé. Egyik versében a fülemüle éjjelnappal, torkaszakadtáig énekel hősiesen: „Fülemüle ágon / Függ, csak kicsiny szálon, / Alom reá ne érjen, / Addig szól, s énekel, / Míg az tajték vérrel / Kicsiny száján eredjen.” Éppen úgy tesz, mint Zrínyi heroikus kismadara: „Miként fülemüle, vértajtékot hányok” (Arianna sírása). Amaz ellentét is Zrínyiből ismerős a század közepén, hogy az este leszálltával mindenki lenyugszik, „Csak nékem szegénnek, / Árva bús fejemnek, / Foly dolgom keservesen.”