Lányi Gusztáv: Magyarság, protestantizmus, társaslélektan. Hagyomány és megújulás konfliktusa Karácsony Sándor életművében (2000)
IV. Hagyomány és megújulás
hajazat a bölcsesség, mert rajta épül a többi magasrendű és áhítatos viszonyulás: a szép, az igaz, a jó és a szent. A legmagasabb-rendű és legáhítatosabb praktikus relációk is a bölcsességen alapulnak: a való, az illő és az üdvös is. Az a való például, mely nem a bölcsességre épült, vagy nem abból sarjadt, hanem a bölcsesség negatív formájából, a tébolyból, kivétel nélkül mindig szertefoszlik, megsemmisül egy bizonyos idő elteltével, szappanbuboréknak vagy álomnak bizonyul, tehát nem igazán praktikus” (MD: 70 - kiemelés: L. G.). Karácsony ezért tartotta a kultúra „magjának” vagy „gyökerének” a bölcsességet; s a reform nála ezért volt re-form: a helyes alapokra vissza- (de nem feltétlenül „hátra-”, inkább „le-”) -menni. A szabadság artefaktuma - az „otthon-lét” • Ugyanakkor azt is látnunk kell - s ezt már az eddigi elemzések talán kellően megalapozták -, hogy Karácsony Istene nem más, mint a szabadság artefaktuma. Ezt az „artefaktumot” mi - ha nem „belülről”, hanem „kívülről”, tehát a tudásszociológia segítségével akarjuk értelmezni - olyan konstrukciónak véljük, mely valóságosan létező pszichológiai identitásképződmény volt. A Karácsony-féle „együgyű bölcsesség” pedig az individuumban reflektálódott lét terhe, amely azonban nála nem az ontológiai pesszimizmussal, hanem — hite révén — az ontológiai derűvel volt átszőve. Míg ugyanis a „lét terhe” az ontológiai pesszimizmusban magukat az identitáskonstruáló artefaktumokat leleplezi, sőt rombolja is210 - az ontológiai derű a „lét terűéből” megteremti (például az isteni kegyelemre hagyatkozva) az „otthon-lét” érzését. Míg az ontológiai pesszimizmus eredendő hitetlenségét „forradalmi optimizmussal” hajlamos kompenzálni; az ontológiai derű viszont - például Karácsonynál és a „karácsonyistáknál” is megfigyelt tradicionalista mentalitás miatt — nem ilyen „optimista”. Nem akar - mert tudja: nem is lehet — változtatni a „léten”, csak jobban szeretne vele „azonosulni”, ezért re-former. De végül is mindegyikük ugyanazon „lét” része: a káosz felett egyensúlyozó „rend” ikertársai.211 2111 Ezeket a „mítoszromboló” s ennek árán identitás-építő, ám mégis inkább az identitásvesztést is megkísértő, sőt abba bele is „zuhanó” mechanizmusokat próbáltam meg - tudásszociológiái és pszichológiai elemzés révén — kibontani} Iölderlin, Kierkegaard és József Attila „életanyagából”. (Vő.: Lányi 1984a.) 211 Ez a gondolatmenet a tudásszociológia (Berger és Luckmann által a következő módon megfogalmazott) egyik alapaxiómájához kapcsolódik: ahhoz, hogy e felfogás szerint az emberi lét externalizációja kezdettől fogva a káosz és a rend közötti konfliktus színtere, azaz nem más, mint maga ez a konfliktus. „Mindennemű társadalmi valóság veszélyeztetett és minden társadalom a káosz szélén történő konstrukció.” De mivel az externalizációs folyamatban az ember szubjektíve vélt értelmét kivetíti a világba, így a világ is mint „értelmes” egész tekint vissza. (Berger és Luckmann 1967, 121-122). • 231 •