Mérei Ferenc: Lélektani napló (Osiris könyvtár - Pszichológia, 1998)
I. Az utalás lélektana
a sejtelmes homály létjogosultságát, és elfogadtatta a tudattalan rezdülések megjelenítését. Ezzel szobatisztává (helyenként szalonképessé, sőt akadémikussá) vált, jellege kanonizálódott. S így már nem a formakeresésnek és a kifejezés általános szabadságának iránya, hanem egyedül a jelképes „korrespondenciák" formanyelvének és a mögötte rejlő tudattalan tartalmaknak a kifejezője lett. A korlátlan művészi szabadságnak (a formabontásnak - a formakeresésnek - minden lehetséges tartalom kifejezésének) a hívei, az európai művészet lázadó vonalának a képviselői tehát szükségszerűen szakítottak elődeikkel - fellázadtak azok ellen, akiktől lázadni tanultak. Különös lendületet adtak ennek a modernista lázadásnak a nagy történelmi események: a világháború megrázó szenvedései, az októberi forradalom soha sem látott szabadsága (a művészetben Majakovszkij, Chagall stb.), majd a fasizmus lidérces réme és támadása minden ellen, ami emberi. Egy nemzedék feszült és felzaklatott élménye volt mindez. Együttes élménye mindazoknak, akiket a nagy európai kultúra humanizmusa vezetett, akik az ebből fakadó fogékonysággal borzongtak a véres látomások előtt - akik lélekben együtt szenvedtek a megkínzottakkal, együtt gyászoltak a zokogókkal és együtt sikoltottak az életért és szabadságért vágyakozókkal. Ennek az élménynek a kifejezése érlelte nemes pátosszá a modernizmus nagy mestereinek meghökkentő - egykor riasztó - formáit. Sőt, ez határolta el a modernista áradásban a mélyet a sekélyestül, a sűrűt a hígtól. Ezt az összefüggést fogalmazta meg Illyés Gyula „Bartók" versében: „Csak Picasso hatlábú ménjei..." fejezik ki azt a szörnyűséget, „amit mi elviseltünk". S Bartók zenéje - tört melódiáival, csikorgó akkordjaival, mindazzal, amit diszharmonikusnak neveznek - az egyedüli muzsika, amely viharzó élményeinket (a kortársak, az áldozatok élményeit) megszólaltatja és vigasztalja. Ezzel a lépéssel a modernizmus átsiklott a szimbólumalkotásról, a jelképes kifejezésről az utalásra: az átélt élményt konkrét részleteivel konkrétan felidéző művészetre. Bartók zenéje elsősorban Bartók élményeinek társaihoz szólt. Az élmény társaknak „vigasz", az élményidegeneknek „hangzavar". József Attilának nem egy verse elringatja az élménytár23