Pataki Ferenc: A tömegek évszázada. Bevezetés a tömeglélektanba (Osiris tankönyvek, 1998)
I. rész. Terepszemle és alapvetés - 3. Kutatási irányok
3. KUTATÁSI IRÁNYOK 15 Az eddig elmondottak egyúttal a tömeglélektani gondolkodás alakulásának logikáját is érzékeltetik. A tömeg mineműségéről és a „tömeglélek" ontológiai státusáról folytatott korai gyakorta elvont és meddő — viták helyét fokozatosan a valóságos tömegek valóságos viselkedésnek módszeres tanulmányozása vette át. Elsősorban ebben mutatkozik meg a viselkedéstudományi szemléletű, pragmatikus amerikai társadalomtudomány hatása a tömeglélektan fejlődésére. Ez a találkozás sok tekintetben szerencsés volt, jóllehet nem méltányolta kellőképpen az európai hagyomány jelentőségét. Erről éppenséggel manapság esik sok szó, amikor kirajzolódott a tömeglélektan „új hulláma”; a későbbiek során alaposabban is szólunk róla. Tovább árnyalja a tömeglélektan jelenségvilágát az a körülmény, hogy a tömeg fogalma tisztán ideologikus konstrukcióként is felbukkant a század szellemi és politikai életében. A marxista társadalomfilozófiában „a tömegek történelemalkotó szerepéről” szóló tézis kitüntetett helyet foglalt el. Ebből eredt a tömegmozgalom politikai fontosságának eszméje is. A tömeg fogalmát e felfogás vagy kizárólag az osztálykategóriákra (a „dolgozó osztályok”) vezette vissza, vagy a „nép” szinonimájának tekintette (ugyancsak a „dolgozó nép” megszorítással). Mindkét kapcsolódás elkerülhetetlenül a tömeg idealizálásához és heroizálásához vezetett: a szó egyértelműen pozitív értéktartalommal telítődött. József Attila verse - szemben Kosztolányi ambivalenciájával - pompásan tükrözi ezt az ideologikus tömegfelfogást: „lenn alapkő és fönn tető”. Nem a kiváló személyiségek alkotják a társadalom átalakítására hivatott forradalmi erőt, hanem az elvont történetfilozófiai kategóriává párolt „tömegek”. Ez a felfogás összefért jóllehet nem minden feszültség nélkül - az „élcsapatpárt” elitisztikus elképzelésével. Ez az idealizált tömeg nélkülözött mindenfajta pszichológiai tartalmasságot. Sőt, mint majd Bibó marxista bírálata során látni fogjuk, a „pszichologizálás” súlyos elmarasztalásnak minősült. Lukács (1971, 276) már korai marxista művében, a nevezetes „Történelem és osztálytudat”ban súlyos fenntartásokkal beszél „az empirikusan adott (pszichológiai vagy tömegpszichológiai) tudat” jelentőségéről és valóságértékéről. Az egyének empirikus-pszichológiai tudatát szembeveti „az osztály történelmi helyzetének tudatossá vált értelmé”-vel (uo., 308. o.). így jut el ahhoz a bizarr következtetéshez, hogy az osztálytudat, „ha nincs is pszichológiai valósága, mégsem puszta fikció” (uo., 311.0.). Érthető hát, hogy a frankfurtiak miért remélték meglelni a mélylélektanban e „pszichológiai valóság” megragadásának eszközét, s miért foglalkoztatták őket oly hevesen a német fasizmus hatalomra kerülésének tömeglélektani előfeltételei és kísérői. A pozitív értéktartalommal feldúsított, idealizált tömegfogalom jól kiaknázható ideologikus rendeltetést teljesített. Miközben manipulativ módon táplálni igyekezett a tömeg tagjainak önérzetét és bizonyos vonatkozású privilegizálását („munkáskáder”, „népi káder”), egyúttal a társadalmi nivellálás eszköze, az egyéni kiemelkedés és az egyéni teljesítmény gátja is volt. (Hacsak nem illeszkedett a hatalom szándékai közé, mint a Sztahanov-mozgalom esetében.) Ez a különös tömegmitológia, amely nem nélkülözött bizonyos plebejus pátoszt, áthatotta a kor szellemi életét és politikai gyakorlatát. A húszas évek első felében több kísérlet is történt a fiatal szovjet államban a szakszerű tömeglélektan létrehozására. Ám ezek az erőfeszítések gyorsan derékba törtek, s megmaradt a kiürült, formálissá vált tantétel. A tömeg képzete elkerülhetetlenül felidézi ellentettjét: az elitet, a kiváló egyéniségeket, a minőséget, vagyis a társadalmi innovációk kezdeményezőit, a kultúra alkotóit és fenntartóit. Tarde kreatív mintaalkotói, az Ortega által meggyászolt „szellemi arisztokrácia”, Németh László „minőség-forradalmárai” (az „új nemesség”), Riesman „autonóm embere” mind arról tanúskodnak, hogy mindazok, akik tömegjelenségekkel foglalkoznak, legalább annyira érdeklődnek az ellenpólus, az elit, mint a tömeg iránt. Az elit és a tömeg kölcsönösen előhívják egymást; az egyik léte feltételezi a másikat. Különös, ámbár az eddigiek alapján teljességgel érthető, hogy valahányszor minősítő' jelzőként vagy szóösszetétel előtagjaként bukkan fel a tömeg, mindig a számossággal együtt járó