Pataki Ferenc: A tömegek évszázada. Bevezetés a tömeglélektanba (Osiris tankönyvek, 1998)
II. rész. Leágazások - 4. A mélylélektani hagyomány alakváltozásai: a frankfurtiak
4. A MÉLYLÉLEKTANI HAGYOMÁNY ALAKVÁLTOZÁSAI: A FRANKFURTIAK 81 A karakterelemzési és személyiségtipológiai irányzat (Reich, Fromm, Adorno) termékeny igényt fogalmazott meg, midőn a liberális és baloldali értelmiség traumatikus élményét, a fasizmusok sikerét módszeres vizsgálatnak vetette alá, és ennek során a társadalom-lélektani tényezőket is kitüntetett figyelemben részesítette. Bennük fedezte fel a társadalmi léthelyzet és az egyén - karakterszerkezet által közvetített - nézetvilága, mentalitása közötti összekötő kapcsot. József Attila harmincas évek elején kezdődő elméleti útkeresései is meggyőzően szemléltetik az ez irányú törekvések jogosultságát és egyetemességét. Mindemellett legalábbis két vonatkozásban megalapozott fenntartásokat fogalmazhatunk meg az irányzat képviselői felé. Mint már utaltunk rá, elgondolásuk alapját egy leegyszerűsített osztályszemlélet és a mélylélektani személyiségfelfogás egybekapcsolása alkotta. A történeti-kulturális változékonyság ténye és az ösztönszféra ahistorikus felfogása azonban csupán nagy nehézségekkel volt egymáshoz illeszthető. Egyebek közt ezt szolgálta volna a „szociális karakter” fogalma. A fokozatos eltávolodás a merev osztálydeterminizmus elvétől - miközben elkerülhetetlen volt - ellentmondásos következményekkel járt. Mindinkább az egyén és pszichikus struktúrája került a helyzetelemzés és a prognosztikus elmélkedés tengelyébe. Ezzel nyílttá vált egy „titok”: az egyéb hatótényezőket kétségtelenül mellőző pszichológiai redukcionizmus. Láttuk, hogy az irányzat figyelmének előterébe emelte a jellem-regresszió és a szado-mazochista késztetések jelenségét; ezzel azonban egyszersmind a patologikus tünetek felé terelte az érdeklődést. A „tömegember" a lényegét illetően - tartósan vagy csupán helyzethez kötötten — patologikus személyiségnek minősül. Terápiája az öngyógyítás (önmegvalósítás) és a pszichoterápia révén remélhető. Ez a felfogás közel áll a korai tömeglélektan ama áramlatához, amely a tömeget patologikus jelenségnek tekintette. Mindez nem változtat azon, hogy a tömegember karaktertipológiájának eszméjét kidolgozó áramlat maradandó nyomot hagyott a modern tömeglélektan arculatán. Hatása meglehetősen hullámzó volt. Virágkorát a háború küszöbén, a fasizmussal való konfrontáció időszakában, majd közvetlenül a háború után, a magyarázat keresése során érte el. E korszak fő művei „A tekintélyelvű személyiség”, Broch kevéssé ismert töredékes munkája a tömeghisztériáról, majd a „Magányos tömeg”. De ebbe a sorba illeszkedik a nyílt és zárt gondolkodás kutatása (Rokeach) és Lasch írása az önimádó (nárcisztikus) személyiségről. Egyébként amerikai és mexikói tartózkodása idején Fromm is újra és újra visszatért a „német jellem” ecsetelésére s általában a „szociális karakter” működőképességének empirikus ellenőrzésére (a szexualitás vizsgálata vagy egy mexikói falu karaktertípusainak vizsgálata során). Az Adomokutatás nyomán felserkent, hosszan hullámzó eszmecserékben sokan vitatták az amerikai társadalomban talált fasisztoid potenciál mértékét, a karakter közvetlen összekapcsolását a totalitárius ideológiával, a baloldali tekintélyelvűség irányzatos mellőzését. Éppen Fromm kései munkássága jelzi, hogy ez a közvetlen összekapcsolás idővel lazult, s a negatív szabadság állapotában szorongó neurotikus karakterben egyre inkább elhalványultak a szocio-ökonómiai és ideológiai-politikai mozzanatok. Mindinkább a modem társadalomban élő, individualizált egyén személyisége - a „magányos tömeg” tagja, az önimádó személy vagy a próteuszi ember (Lifton) - került az érdeklődés előterébe. A frankfurtiak közvetlen vagy közvetett hatása és másfajta ösztönzések révén a hazai szellemi életben is lecsapódott a nácizmus uralomra jutása által keltett szorongás és rossz lelkiismeret. Ennek egyik érdekes megnyilvánulása volt a budapesti pszichoanalitikus iskola folyóiratának, az „Emberismeret”-nek 1936-ban megjelent tematikus 1. száma, amely „A tömeg” címmel látott napvilágot. A benne közölt tucatnyi tanulmány szerzői között meglelhetők a freudi pszichoanalízis és az adleri individuálpszichológia vezető hazai képviselői (Donáth, Kulcsár, Székely, Ágoston-Wirkman), az egyetem tisztesen eklektikus szociológiaprofesszora (Dékány István), az első magyar nyelvű szociálpszichológiai kézikönyv szerzője (Braun Soma), a fiatal Szalai Sándor, a Reich-hívő dán Tenkitz. Az írások táplálója a diktatúra fe